A sötétnek tetsző szemek álmomban arcomra fagynak,
elmondanak minden titkot majd árván hagynak.
Romos falak között járok,
hol régen palota állt, ott ma emlékeken állok.
Várok a régmúltra, hogy daloljanak rózsás ajkaid.
Eszembe jut, ahogy szavak nélkül tudtam már titkaid
Jobban ismertelek az első pillantással, mint bárki más azelőtt.
Te rettegtél tőlem, mert tudtam azt mit rejtettél más előtt.
Falak mögé bújva, félve felém léptél mégis egy lépést...
majd még egyet, és még egyet, eldobva a féltést.
Magad mögött hagytad a régi döntéseid és a bizalmat
amit rossz kezekbe helyeztél az évek alatt.
Magad mögött hagyod most mindazt
ahol boldogságot boldogtalansággal vegyítettél az ég kékjébe...
Míg meg nem láttuk egymást fehérbe öltözött szívvel és testtel,
és tetszhalottak tettekkel éltünk.
Vágytól sötétlő szemek néznek rám, és nem találnak ott,
amit hajómmal elérni vágytam: a napsütötte partot.
Melletted.
Most is ott vagyok, és szavak nélkül is szólok Hozzád
oly szavakkal, amiket előtte mindig vártál,
olyan érzésekkel, amikért sohasem szántál,
és amik rabul ejtettek.
Hiába menekültél, és néztél rám míg kértelek
és remegő szavakkal bújtál pajzsod mögé, hogy ne kísértselek.
De hiába volt minden praktika, mi örökre együtt maradunk,
mert mindig csak egyet, csak egyet akarunk.
Szerelmem!
Az utolsó szó jogán szólok most Hozzád, és búcsúnkat sem így akartuk.
Te az eget nézed faboltozat takarásában,
én a földet nézem, ami Téged takar el előlem.
A sötét rabló elvitt tőlem,
és a koporsó eltakar előlem.
De nem halt meg ami te vagy:
a makacsságod és fájdalmad
küzdeni akarásod ami maga az akarat.
Az élet győzelme míg az elmúlás arat.
Az élet, ami a tenyerünkből evett, és
Amit együtt mostunk át mindennapjaink imáival,...
mert minden csak rólunk szólt minden mondat,
és minden pillanat...
még akkor is, amikor még nem is tudtál rólam.
A szemeidtől búcsúzom. A földhalmok tested akarják,
a felhők az égboltot takarják.
Várj rám Kedves, mert eljön a nap,
és megjövök... ahogy a mennyek akarják.
