Vlasics György: A királyi család

A királynő lépdelt a mezőn
mezítláb taposott a zöldben
talpa alatt haltak ezrével a bogarak
ő még pillantást sem vetett rájuk
sorsuk az hogy talpak tapossák
őket és holtukban is őt szolgálják

Mellette lépdelt a király
kart karba öltve gyilkoltak
az ország előttük terült el
várva a parancsra születő halált
az el nem jövő holnapokat
a távolba szaladó vonatokat

Milyen kecses a díszbe öltözött
a karját kecsesen tartó gyilkos
talárban és pompában múlik a pillanat
festmények halódnak a súlyuk alatt
Eljön a holnap a királyi főknek
és zsúfolt kapuja a temetőknek

Fejünk fölé emeljük a nevet és rangot
és hiába kondítjuk a vészharangot
ha minden fülben roppan a viasz
és mindenki a bűnöst kérdi, hogy Ki az?
Ki lesz aki megállítja a rohanó vonatot
és megindítja a palota ellen a rohamot?

Az égi kapuban állok előtted
arcomon peregnek a könnycseppek
pergő esőben mosdatja tenyerem
mondd: miket tettél te ellenem?
Őszinte mosoly a hazug arcon
hazug vajon az őszinte harcom?

Királynő, te vagy a valóság
vagy te vagy a szótlan pantomim?
álságos arcodon miért állandó
és lemoshatatlan vendég a mosoly
miért hagysz cserben a bajban
és miért mosdatsz nyomoromban?

Vlasics György: Sokszor ültem...

Sokszor csak ültem és néztem arcod ráncait

csak ültem és hallgattam hangod

ahogy keserédes mesét mondott.

Elmesélted hogyan kaptad és vesztetted el láncaid

Sokszor csak ültem és elmerengtem rajtad

ha valaki sokat él miért szenved

attól ami sokan ellene tettek...

és Te mégsem vesztítetted el mosolyodat

Sokszor csak ültem és megkérdeztem Te tőled:

miért nem ütöttél sohasem vissza

miért nem volt az a víz a pohárban tiszta

Miért nem érezted, hogy eleget vettek belőled?

Sokszor csak ültem és megdöbbentett válaszod:

Hogy csak magadtól értél el az életben ennyit

és hogy nem kaptál, de nem is kértél soha semmit

mégis szíved el nem fogyott, mert én voltam a támaszod

Sokszor csak ültem egyedül a sötétben

csak ültem és elmerengtem ezen az egészen,

hogy miért nem éltél magadért sohasem

Szabadon, ahogy akartál: a tűzben elégve merészen

Sokszor csak ültem a cigarettafüstben csendben

Rád gondoltam, kinek az élete továbbél bennem

Ismétlődik minden: a világos a sötéttel

Láncaid is rám rakva pihennek szépen rendben

Sokszor már álltam, ahogy hallgattalak Téged

Megfestettük együtt a múlt és jelen vásznát

a komédia és tragédia színes kavalkádját

Anya és fia, hogy a kör soha ne érjen véget

Neked!

Másik felemnek!

El kell mondanom valamit, amit talán a szemedbe nem tudnék így egyben: Te vagy a Mindenem! Te vagy Maga a szeretet számomra.
Hiszek a tudományban, a mindenség határtalanságában, a világegyetemet mozgató centrális és centrifugális erőkben, a tudattalanban, az újjászületésben: mindezek fontos részei a hitemnek, de a legjobban Benned hiszek!
Mielőtt megismertelek csak azt hittem hogy tudok szeretni, és rettegtem a haláltól. Amióta azonban része vagy a körülöttem élő világnak, megtanítottál felelősséget vállalni mindenért amit cselekszek, és a tudatom valódi hatalmával, azóta hiszek abban hogy a szeretet túléli a halált... és már nem félek!
Amikor megöregedtünk ketten, és letelt az időnk, együtt, egymásnak vetve a vállunkat, akkor egyszer majd elmúlunk a világból is, és senki sem fog ránk emlékezni, csak a gyerekeink, és azok gyerekei, mindenki másnak névtelenek maradunk, de Mi akkor is megmaradunk egymásnak.
A szeretetünk, az egymás iránt érzett végtelen és múlhatatlan szerelmünk túlél minket, és szebbé jobbá teszi a Világot! Ahogy Te tetted, teszed és mindig is tenni fogod az enyémet!
Könnyekkel a szememben mondom ki hangosan is a gép előtt ülve, ahogy leírom Neked: SZERETLEK!

A másik feled!