Vlasics György: Fele-fele

Már elmúlt déli tizenkét óra pár perccel, amikor a korgó gyomrom, és kalandvágyam az utcára kergetett.

Kiléptem a házból, a Nap felé néztem behunyt szemmel, és egy röpke pillanatig saját világomba merülve élveztem a simogató meleget az arcomon. A szemhéjam narancssárgán világított a Nap erejétől, és ez az érzés mosolyra késztetett, mert gyerekes boldogságot éreztem tőle. Aztán elfintorodtam, ahogy a gyomrom követelőzően jelét adta ürességének. Menni kell!

Elfordultam jobbra, és elindultam az utcán a közeli Cserszömörce nevű kávéházba, hogy az ebédemet elfogyasszam. A törzshelyemmé avanzsált kávézó remek hely volt egy könnyű étek elfogyasztására, valamint a szociális érzékenységem ébrentartására. Az ott dolgozók által az árak, és a vendégek iránti kíváncsiság is erősen mérsékelt volt, ám ez sem tántoríthat el senkit attól, hogy beszélgetést költse el az étkezésre szánt idejét.

A hely díjszabása azért is volt nagyon szimpatikus számomra, mert valami csoda folytán – vagy csak lustaságból – a hetvenes évek árlistáját használták, ami finoman szólva sem volt túlárazva.

A kevéske szerződi jogdíjam még kitartott ezekre az olcsó étkezésekre, ezért ugyan nem kellett a „templom egere-projekt”-ben teljesen részt vennem alanyi jogon, de tudtam, hogy lassan megint írásra kell vetemednem, ha nem akarok éhen halni. A pár hónapja még bőven ömlő tej-méz pénz-folyóm, mára már csak csordogáló erecskévé szelídült.

Lassan, ráérősen sétáltam a hepehupás utcán, élveztem a vénasszonyok nyarát. A jókedvem miatt nem az egyenetlen talajt néztem magam előtt, hanem az utcán szembejövő embereket, és írói erőmet próbálgatva mindegyikükre sztorikat aggattam.

Az a bajszos öreg pasi például úgy jár, mint aki karót nyelt: biztos valami nyugállományú katonatiszt, talán magas rangú főtisztként vonult nyugdíjba, mert eléggé magasra emelt orral nézi az embereket maga körül. Ez az egyenruhások megvetése a civilek felé, akik a főtéren üldögélve az időt múlatják.

Az a fiatalember, pedig aki az öngyújtóját próbálta életre csiholni, az öltözéke alapján biztos diák-féle. Az öngyújtója drága, a ruhája nem. Talán gazdag szülők, lázadó gyermeke. Tipikus gyermeki butaság, mert csak a pénzt és a kényelmet fogadja el a szüleitől, a vele járó axiómát nem. „A pénzed jöhet, te nem!”

Az anyuka a babakocsival, az idős hölgy a bevásárlókocsijával halad a dolgára. Az egyik tempósan, a másik lassabban; egy másik idős matróna a padon a tér közepén elhelyezkedő szobor talapzatán üldögélt. Kezében kenyérdarab. A galambok ott járkálnak körülötte, de ő nem eteti őket. Talán elbambult; az eltelt éveinek súlya nyomja elméjét.

Érdekes játék ez, minden ember egy kisregény; valamint elvonja az ember figyelmét az éhségről is, amely pedig olyan akár egy hisztis gyerek: minél inkább próbálsz nem figyelni rá, annál inkább megjön a kedve a rosszalkodáshoz, hogy felhívja magára a figyelmed. A bájos gyermek.

Visszatérve a térre, szinkópásan lépdeltem tovább a budapesti utcán. Lábaim a macskaköveket tapodták, részeg tengerészesre változtatva járásom girbegurbaságukkal; árnyékom fáradt színészként játszotta a szerepem a földön. Minden túlzottan is hétköznapi volt körülöttem. Aztán megláttam Őt.

Egy vonzó nő képében, aki visszafogott blézert, és szoknyát viselve lépett be az életembe. Az elkövetkező percekben ő lett az univerzumom közepe, és én pedig az ő keringő kisbolygója. Ránézek, és letaglóz a vágy. A napsütésben felszikrázó, barnás haját az enyhe szellő fésülte át, minden lebbenése a szívem viharos dobbanását hozta magával. Merész szabású orra ellenére, nem láttam bátornak, inkább félénknek. Ringó csípővel és telt kebleivel az igazi asszonyi bájt testesítette meg előttem.

Próbálom megzabolázni a gondolataim. A szemébe akarok nézni, a tudtára akarom adni, hogy mennyire lenyűgözött a maga mesterkéletlen tökéletességével. Talán éppen a félénksége miatt nem viszonozza egyértelműen pillantásom. Az idő lelassul számunkra. Ránézek, visszanéz, elkapja a tekintetét, nézi a köveket a földön, hát lenézek én is, ő újra engem mér végig. Amikor újra felnézek rá, akkor az égen szálló madarakat találja végtelenül bájosnak és képzelet gazdagnak.

Aztán addig nézzük a talmi világot, hogy mégsem látjuk a valóságot; én elbambulva mentem előre, ő pedig az eget nézte, így aztán mikor meglátjuk a másikat az utolsó pillanatban, már késő, és egymásnak megyünk. Elkaptam a karját, hogy el ne essen, és szobormerevvé váltunk.

Erre mondják, hogy megfagy a levegő, szinte megállt a kés benne. Az idő is lassabb lábakon járt, míg fel nem ocsúdtunk mindketten a történtekből. Az incidens megtörtént, sajnáljuk ám nagyon, közben találgatjuk a másik reakcióját:

- "Haragszik vagy megbocsát emiatt?" – gondolkodom én imígyen. Végül is, én voltam főként, aki elbambultam.

- "Rövid-, avagy távollátó lehet?" - így a nő. – „Nem látta, hogy jövök? Jobban is figyelhetne, egy ilyen csinos, jóképű fiatalember. Milyen szuggesztív a tekintete.”

- "Ő is vágyik rám, és meg is érinthetem? Remélem nem zavarja, hogy fogom még mindig a karját…" – így én. Jó lenne, ha nemcsak így érhetnék hozzá, hogy nekimegyek.

- "Hűha, nagyon is értem, ahogy rám néz, a vágy szinte süt a szemeiből." – így megint ő.

Felizzik a levegő kettőnk között. Az étel iránti éhségem már csak távoli világítótoronyként jelzi a partot, elmém egy bizonyos szeglete átvette az irányítást a többi felett. Hajózik a messzeségbe ahol a felkelő Nap emberi szemként szikrázik egy bájos arcban.

Nem vagyok sem pszichológus, sem valami nagy élet-tudor, de az évek, és a milliónyi találkozás során, amiben  részem volt embertársaimmal, felszedtem némi emocionális érzékenységet és persze rengeteg regényötletet. Sokszor szinte sebészi pontossággal érzek rá mások érzéseire, gondolataira, állapotára. Azonban érzékelésemnek köszönhetően, sokszor átérzem, sőt átveszem a másik vágyait, mozdulatait, magaménak érezve azokat.

Most is ez a képességem szállt meg, és a metakommunikációja világosan közvetítette felém a riadt nyusziként vergődő, férjezett családi állapotú asszonyka vágyait, érzelmeit. A sajátjaimat nem kell bemutatnom, hisz éppen egy mutatós, és formás, középkorú nővel találkoztam.

Mutasson nekem bárki egy olyan egészséges, heteroszexuális, lassan kisebbséget alkotó férfit, akit nem ugyanez a kémiai reakció szállt volna meg, mint akkor engem.

Bűnös gondolatok hevítik fel mind a kettőnk agyát, amitől ez a szemrevaló lányka erősen megretten. Elnézéseket rebegünk, és oly hévvel mentegetjük magunk, mintha ettől kisebb lenne a fájdalmunk.

- Elnézését kérem, Hölgyem! Nem figyeltem, minden az én hibám. – szabadkoztam.

- Nem, nem! Én bambultam el az eget nézve, olyan szép időnk van! - válaszolta a zavartól vöröslő arccal. A hangja akár a szférák zenéje, a kerubok hárfái által kísérve. Meleg tekintetű szemei csüngtek rajtam a mondat közben, de gyorsan tova is röppentek a vállamra, akár egy riadt kismadár.

„Talán szárnyaim nőttek oda? Vagy a szemeim látását nem állja?” Kezdtem úgy érezni magam, mint valamelyik regényhősöm. Talán ezt a jelenetet is meg kéne írnia valakinek” – merengtem magamban.

Közben viszont nem múlt az érzés, hogy milyen tetszetős a szeme, és formás az álla, az orra íve és még formásabb a válla. Lesz, ami lesz, újra megpróbáltam elfogni a fickándozó tekintetét… de nem sikerül, a teringettét! Minden érdekesebb, mint én, ha nézem.

- Kérem, had tegyem jóvá a hibámat, és hívhassam meg Önt egy kávéra. Tudok egy közeli, kellemes helyet. Mit mondd rá? – tettem fel a kérdést, a heves szívdobogástól remegő hangomon.

- Nézze, fiatalember! – vette nagylevegőt a mondandójához a szépség. – Ön nagyon szimpatikus módon próbálja a dolgokat rendbe tenni, de mindketten hibásak vagyunk a figyelmetlenségünkkel. Ezért felesleges ilyen gáláns ajánlatot tennie. Tetejében bárki megláthat Önnel, és a köztünk lévő korkülönbség is sok, nem gondolja? – kérdezte furcsa fintorral az arcán.

Nem értettem őt, hisz minden nőt, ha ilyen tekintettel néz rám (persze csak amikor én nem nézem őt!), ennek oka csak egyetlen lehet: Akar engem.

Nem érdekes a kor, a társadalmi helyzet, csak a kémia. Ennek ellenére nem adja jelét annak, hogy várható rohamaim a meghódítására, találkoznának-e tetszésével. Csak a kifogások.

Aztán hirtelen megérteni véltem, hogy ki lehet ennek az oka. Megláttam a félelmének okát, ott szűkölt a pupilláiban. Nem ő volt az első, egy olyan nő, akinek férje átok.

Ő lehet a pápa, és Michael Jackson egy személyben, ráadásul Brad Pitt testében, legalább is a saját elképzelései szerint. Mert „őszentsége” minden percben vizslat, és akár egy futballbíró, kispadra ültetné a nejét, ha az szabálytalanságot követ el. Asszonyához fordul a napok sodrán sűrűn és kenetteljesen prédikálgat neki:

-„Te vagy a párom, és az én párom nem nézhet másra, csak a férjére!” – szónokolhatja.

Pedig nem is olyan szent ő, mint mondjuk a torinói kendő. Remélem, azt mindenki tudja, hogy miért szent a torinói kendő? Hát mert a mások bűnei miatt szenvedő megváltó arca arra másolta önmagát, miután feladva önmagát kiszenvedte lelkét.

Oly férfiú lehet az arctalan távolban nem nyugvó férj, aki magát bűntelennek érzi a bűnös világgal szemben. A mindennapok útján járva elesik, sőt meg is botlik néha, ez bárkivel megesik, de ő ezt sem tartja szeplőnek. Azonban ha hibát talál párján, akkor aztán sétál fel és sétál alá, mint egy posztóját vesztett bika. S eme dúvad szerep, mint gyáva talár elrejti őt azok elől, akik kíváncsiak, és nyugtalanok az asszony miatt: Barátok, szomszédok, rokonok.

Mit gondolhat egy olyan ember, aki máshol keresi a boldogságot, amit pedig otthon, kutatás nélkül megkaphatna? Hát persze, hogy minden fellelőséget másra hárít, és talán imígyen fonja gondolatai kötelét a fejében kavargó ködben, amit ő gondolatoknak hisz:

„Hej, ezek a szomszédok! Mindig csak beleütik a becsületes emberek dolgába a kíváncsi orrukat. Hová vezetne a világ, ha az elefántok is minden pocsolyába beledugnák az ormányukat? A feleségem az én szántóföldem, és én döntök a sorsa felől, hogy bevetem, vagy parlagon hagyom, nem?”

De visszatérve a félős szépségre, akinek lába között öle ennek ellenére izgatottan várja – illetve várná - férjurának szikkadt tagját. Várja, az csak várja, de hiába várja, hogy kitöltse a másiknak szeretete, vagy vágyainak kulcsa. Azonban az emberének zárja, inkább másik kulcsra száll.  Mint egy méh, repked virágról virágra, és nem veszi észre, hogy felesége virága szebb, mint az összes többi.

Mások persze észreveszik az oldalbordát, de minek? Neki igazán csak a hites ura kell, és a félelem mellett emiatt is szenved szegény pára.

Minden bizonnyal magtalan az ugar, amin ők kettecskén élnek, és nem hajt ki élet sem rajta. Szerelem lehetett ez a virág régen, - ahogy neje szívében elhervadva, emlékeiben még mindig az - de ahogy a csillag megy az égen ez is elment egy ideje a messzeségbe, és csak az emlékképe maradt véle.

Visszatérve a földes hasonlathoz, a meszes, gyenge föld is satnya, vagy semmilyen termést nem ad, hiába a vetés, a forgás, meg a bőséges öntés, ha magja csak idegen földön hajt ki. A természetben az a szép, hogy bármit csinálunk vele, akkor is kipendül a szépsége előbb-utóbb. Hiába a tudatos erdőirtás, a rombolás, az eszeveszett tönkretétele mindennek. A Föld idővel mindig visszanyeri régi fényét.

Szép a szépség, és szép a fogság, azonban belefogni egy ilyen harcba, ahol leginkább az idegen mag sérül – ebben az esetben én –, hiábavalóság, és a valóság sokkal fájdalmasabb, mint elképzelni összefonódásunk, ezért maradok a képzeletnél, és nem kezdek szántani sem.

Ezért egyenes a konklúzió, hogy minek az ekémet, akár egy kést megfenni, ha nem akarok a bevetetlen ugaron szántani.

A fenébe az egésszel, megyek inkább enni – gondoltam, eljutva arra a konklúzióra, mint a viccbeli nyuszika.

- Viszlát. – mondtam, és sarkon fordulva elsiettem a Cserszömörce felé.

  

A kikapós, vonzó elvált nő értetlen arccal nézett utánam, és azon tanakodott magában, hogy a mai flörtje, miért nem várta meg igenlő válaszát, hogy együtt töltsenek pár kellemes kávéházi, majd utána érzéki órát? Ma mondták ki a válását, ezért szívesen ünnepelte volna meg a szabadságát egy ilyen szexi fiatalemberrel. Talán a le nem vett gyűrűje miatt szaladt el?