Mese a Bölcsről

Egy mesét mondok: figyeljetek, emberek!
Szemetek csukjátok, és nyissátok ki fületek
A történet egy bölcsről szól, ki régen élt
Sok könyvből tanult, és okosan beszélt

A férfiú egy nap, mint mindig, könytárba ment
Ott várták vastag és poros barátok, egy regiment
Mind éhesen s mohón csak arra várt
Hogy tudásával hiressé tegye a könyvtárt

Hösünk, kinek neve nem ismert, de hivjuk „Hitetlennek”
Csak a puszta tényeknek hitt, s nem az érzeleknek
Ez lett a veszte is, de ne rohanjunk ennyire előre
Hisz történetünk még csak most kapott erőre

Belépvén a Könyvtárba, „hősünk” szétnézett
És talán a jövő erejéből valamit megérzett
Mert megérzett egy szót, hívta magához végzete
S ekkor egy pillanat alatt megváltozott élete

A könyv, - amit keresett - egy őrült meséje volt egy halott istenről
Aki bírta a tudást, és az igazat a „Bölcsek Kövéről „
Minden megszállott évezredek óta ezt kutatja
S Hádész az utat megmutatja, annak ki Őt szólította

De kevesen tudták megérteni e tudás mértékét
Inkább nagyon sok aranyra cserélték annak értékét
Ezért volt a könyvben szörnyű figyelmeztetés:
„Kinek szíve nem tiszta, az most forduljon vissza!

„Hitetlen” most az egyszer nem volt méltó nevére
az emberek sem voltak készen kutatása hevére
Az iram, ahogy nekiugrott a könyvnek és keresésnek
Azt mutatta, hogy nem fogadja el tényét a vereségnek

De lépjünk tovább , ne ragadjunk le ennél
Ahogy bölcsünk sem ragadt le egynél:
Tíz, száz sőt ezer könyv; ő mindent átnézett
Ha nem találta amit keresett, a következőhöz lépett

Ám végzete napja egyre csak közeledett
S ez a meghívó megjelenésre kötelezett
Elökerült sorra minden nyom, mind ami csak kellett
S bölcsünk türelméből is pont ennyire tellett

Kezében botjával, és fejében összes tudásával
El is indult, hogy találkozzon Hádész országával.

Vlasics György: Válasz gyanánt

Kérded hogy miért nem írok
Sem keserű, sem édes dalt?
Miért nem zenélek és nem éneklem
Sem a jobbot, sem a balt?

Miért nincs kedvem beszélni
Sem hallgatni a csendet?
Miért teszem azt, amit nem teszek,
és bontom meg a rendet?

Mondhatnám, hogy ha káosz van
Akkor nem az hallgat, aki néma
hogy csak a balga fecseg
mikor nem születik ajakra újabb téma.

Mondhatnám, hogy ha nincsen szöged
Akkor ne fogj bele házba
Mert hiába a meleg otthon,
ha nem az hozna lázba.

Nincsen itten hallgatás,
és nem lett nyugdíjas a múzsa
Kár ilyentől lázba jönni
akár gyötört a mosolya, akár csak a blúza.

Vlasics György: Csak mi

Az Idő most őrt áll köztem és Közted; fogva tart, akár egy börtönőr. Megakadályozza, hogy lássalak, és azt, hogy közelséged boldogsággal töltsön el. Hiába tudjuk, hogy összetartozunk, és egyek vagyunk, ha a távolság az arcunkba nevet gúnyosan. Az igazi öröm az, ha a közeledben vagyok: mert látlak Téged, az arcomon érzem a leheleted melegét arra a röpke időre. A pillanat örök, de az Idő legyőz mindent: ezt a pillanatot is. Kezei között tartja nemcsak a múltat és a jelent, hanem a vége nincs jövőt is.
Kegyetlen zsarnok ő, akit nem hatnak meg az érvek, könnyek és sérelmek, nem vigasztal és pártol senkit; csak egykedvűen halad a végtelen birodalma felé.
Még akkor is a posztján fog állni, ha Te és én, mi már nem leszünk. Akkor már csak a halhatatlan szerelmünk visszhangjait viszi a szél tova. Gyermekeinkben élünk tovább, miként senki más nem élhet Bennük tovább, csak mi. Te meg én.
Csak ez a becses pillanat létezik. Nem búcsúzunk, élünk.
Szívem benned dobog a Te szíved hangján, ahogy a Te szíved bennem komponál mennyei hangzatot. Egyek vagyunk, és ahogy a gyümölcs zamatában a fának, úgy fog a mi erőnk is gyermekeink tetteiben visszatükröződni.
De a mában, ahol csak a családunk simogató köre létezik, az arcunk összesimul, és a csendes boldogság hangján dúdol a fülünkbe altatódalt. Elcsitulunk egymásba merülve, kizárva a zajos külvilág hangos és monoton kántálását: "Pénz! Pénz! Pénz!"
Búcsút intünk nekik sejtelmes mosollyal. Eltűnnek így a hátunk mögött az értéktelen műsorok, az egymással perlekedő szomszédok, és az irracionálisan működő kirakatvilág.
Csak mi vagyunk. Te, én és a csodák amiket teremtettünk. Mi.

Vlasics György: Az Énekes

Állok a színpadon a mikrofonnal
és magány minden percem
Éneklem az énekem
és bálványt adok neked
Énem nincsen, csak a szövegeimben
és mások élnek az ötleteikben

Élményt adok minden percben
Nem érzed a vágyat?
Nyúlj hozzám és
nyúlj magadhoz
Én minden percben veled leszek
mert mindig fő az illúzió

Minden szavam hazugság
mert minden szavam tiszta
ha elfutnál egy másik sztárral
fuss majd hozzám vissza.

Állok a színpadon a szövegemmel
és hazug minden gesztus
Csalom én az életem
és álságos itt minden másodpercem,
gondolatom nincsen, csak az álmaidban
és mások élnek helyetted.

Pillanatnyi jelszavakat skandálok
majd az éteren át hozzád
nyúlj már felém
és hidd el minden vágyam
ha megveszed a lemezemet
végül felépül a házam.

Minden dalom hazugság
mert minden dalom tiszta
ha elfutnál egy másik sztárral
fuss majd hozzám vissza.

Állok a színpadon az ürességemmel
mert már minden szavam igaz
Hogy nekem van most igazam
nem ad nekem vigaszt
Pénzem nincsen, csak a producereknek
és ők élnek majd helyettem.

Vlasics György: Viktória kora

Ó, Jó Hölgyem, vagy Uram!
Láthatod oly korban tengetem én a sorsom,
mikor egyes Pajkos Ifjak mulatva
a tudomány oltárán verik szét a várost.
A tohonya rendőrök pedig hagyják
s hogy ne tegyenek semmi károst
borban pácolják az újkor hajnalát.
A zsernyákok aztán minden mondat végén, "Az angyalát!"
kiáltanak, majd a gumiboton mérik le az erőt
míg elverik a boros serleget elnyerőt.

Nézz szét és kérdezd meg magadtól:
Mi végre e kor, mely csak terjeszti a kórt?
Mindent csapszék bódult prófétát szül,
de hiába a szó ha az adóteher közben nem enyhül
s míg Vigécek és Vágánsok villognak a vággyal,
akár a Fösvény az aranyolvasással
addig a szegények nyomorúan élnek,
és a mindennapok borújától félnek
míg a gazdagok elverték mindenük a semmire.
Egy nehéz nap után betérnek hát egy kocsmába
ahol néhanap Urak és Szolgák dorbézolnak együtt
addig míg megtérnek az enyhet adó szalmára.
Nézzük egy esetet hogyan hajtják a vizet
a másik malmára!

Ó, lásd mily szavak jönnek a mulatság után
a nemes úr felől tánc közben,
mert a munkás urak néznek rá bután:
Hogy az, aki előbb részegen a gázlámpával táncolt
az mit akar e szavakkal, melyek ajkain kelnek:
- "Uraim! Az önök pillantásai engem nem mérsékelnek.
Olvasták már Shelley-t aki Byron-nal verseng?"
- Kit érdekel a pacák, ha a Babám otthon rám veti magát?
S gyühet dögvész vagy gyühet a vég
ha a csecsébűl mindig akad nekem pár font
aminek a bimbaját csókolom, ’míg csak lehet
meg amíg engem és csak engem szeret.

Felbátorodva az oldalán ülő rőt hajú nőtől,
és kipirosodva a bátorsága fűtötte hőtől
Kékvérű hősünk emelkedik szóra az el koszlott padról:
- "Ily szavakkal az ajkán Ön nem lehet Úr..."
- Hé! Ha ilyet mondol, akkó’ könnyen elszakad a húr!
- "Hát veszítse el a Királyság minden dics nyomát,
vagy találja meg Milton az elveszett Paradicsomát?
- Ez sem érdekli Önt? - veti oda a lord peckesen.
Az egyszerű nép fia rámered a felhevült arcra
és erre már csak egy egyszerű "He?" szakad ki belőle
majd a kékvérű úr lefekszik előtte,
persze felettébb feszesen,
miután egy ököl repült bele az arcába kecsesen.

A közjátékot követve a zaj visszatér önmagához
És a gyors kezű proli visszafordul az asztalához.
A barátok már várják, hogy verjék már a blattot
mert abbahagyták addig, míg ő lekevert egy mattot.
- Hol firkáltunk, cimbik, ’míg nem szó’t ez a majom,
oszt’ egy kurta csapással kevesebb lett a bajom?!

Az elvert lovag megvert seregként kastélyába tér
mire az alkony vörös szőnyege ablakához ér
Reggeli helyett a vörös hajú szerető hűti a felszakadt ajkát
mert ebben a pillanatban a nő játssza a dajkát.
Az elpáholt kékvér a dús kebléből hulló manna alá
tartja a markát, és nem látja benne a tegnapi szajhát

Vlasics György: Nézni

Eltűntél.
Elhagytál.
Egy darab tűnt el belőlem.
Nem vagy velem.
Te.
Nélküled élek.
A hiányoddal halt rengeteg dolog.
Érzések, álmok, vágyak. Fétis. Az voltál nekem.
Remélem velem maradsz mégis.
Velem, mert egy végtelenbe nyúló
szakadék mélyén fekszem.

Ahogy a fény felé nyújtom a tenyerem,
hallom a hangod a távolból
és érzem az érintésed közelről.
Az érzés halódik, de a vágy örök.
A testem fáj.
A testem sajog.

Talán te voltál a fény
talán a sötétség
talán csak a saját személyes poklom foglya voltál TE is.
ahogy én is az vagyok most.
Talán
Szenvedek.
A lélek miatt a test is szenved,
zavarja a dögszag.
Most nélküled élek.
De valóban élek?
Vagy csak az élet karikatúráját játszom?
Az élet színpada kínpaddá vált számomra.

Gondolataimban még velem vagy,
testben már mással.
Veszek egy nagy levegőt. Hátra arc!
Irány az élet. A Véletlenek sora.
A sors vak asszonyának bora
amit sötétlő amforából tölt.
Jöjjön a következő lány
jöjjön a következő lágy
kis halál
A következő kezdet - a következő vég.
A légiesen könnyű kezdet
és a sanyarúan nehéz vég.
Egymásból következnek.
Akár a saját farkába harapó kígyó.
Az élet így jó. Egyik ember a másik után
Az egyiknek Alfa, a másiknak Omega.

Vlasics György: A tél álma

Álmos talárba öltözött fák
didergőn húzzák magukat a hajnali fátyolba
ahogy elmerülő szemeim merengnek a távolba

Átkarolnak a hideg karjai,
a homályba húzódó titokzatos városnak
ami átadja magát ennek a téli álomnak

A tél színtelen ujjai nyújtóznak,
eltakarják a város színes arcát
és mint seregek vívják az évszakok harcát

Melléd lépő arctalan kísérő
aki lépésről-lépésre közelebb ér hozzád
és elolvassa helyetted az elmosódott glosszát

Fázósan bújik a testedhez közel
jeges ajkát nyomva a kandallód melegéhez
hogy gyilkosa legyen belsejének

Elvackolja magát a kabátod alatt
saját meleget nem ad, csak ellopja a másét
és nem ám csak úgy tessék-lássék

Élővé tesz ő a hidegben téged, pedig
nem érzed a kezed és remeg minden részed
zsibbadtan úgy tántorogsz akár csak egy részeg

Vágy okozó álom tüzet hoz magával
Fáradt vágyat pedig a bágyadt reggeli fény
sorvasztja el, míg nem marad más, csak én:
maga az álom