Vlasics György : Nők és férfiak

A nők, akik mint egy szagos halat
Elrejtik ölüket az érzésvilág elől
De meztelen orcájuk a gazdag falat
Ahogy a dúsan rakott tányérra dől
Hogy a nyelvek nyíltan nyaljanak

Azonban hamar odadobják testük
A durva férfikezekkel közelítőknek
Arccal a falnak, ha fáj az elestük
Ettől érzik magukat igazi nőknek
És süketen nem nézik, ki kapja őket

A férfiaknak is festve van a szája
Hogy az új húsból lebukás nélkül egyen
Mindig harapásra kész veszett kutyája
Mit minden döglött hal észre kell vegyen
Ha már így főnyereménnyé kellett legyen

Persze nem látja sorsát a cirkuszi porondon
Hogy minden férfitársának felfelé görbül a szája
Ettől oly komikussá válnak, bizony mondom
És tévedésből hízik testméretűvé a mája
Ha már minden nőt eszi a fene utána

Nők és Férfiak: megérdemlik egymást….

Vlasics György : Az Istenek háborúja II.

Második ének

Csillagmezők között kerget,
a gonosz kígyó seregeket.
Az ősi korban minden hősi
míg a gonoszságba beleszövi.
Előkerült minden Isten,
hogy megmérkőzzön minden szinten.

Olyan régen, mint a Földnek heve
nem fagyott még sarknak jege.
Összegyűltek számos népek
ím a Szultánisten kérésének.
Hagymázas a sípnak hangja
mi az Öregeket összehívja.

A sárkány sziszeg Tiamatnak
a sípja beszél Azagthotnak.
Cthulhu népe gyülekezik
az ember álma temetkezik.
Egy haditanács szükségeltet
mert a béke köztük szünetelhet.

Mi volt oka eme félelemnek?
Tán a mágiája bölcs Enkilnek?
A Föld Őrzője hadat gyűjtött
és levelében halált küldött.
Megrettentek ezt meglátván
és gonoszságuk maradt árván.

Hiába volt hatalmasság,
és szárnyas démon tűzlovasság.
Egy Öreg isten egymagában,
nem sokat tesz zuhantában.
Az Őrző ígért lassú véget,
és tűzzel égő ellenséget.

Félelmükben eme vének
egymást nézték ellenségnek
ahelyett, hogy összefogtak
egymásra ők tüzet dobtak
A bűvichoros és elég zajos
haditanács sok holttestet mos.

Ekkora Nyarlathotep szólott végre
és mondandója bölcsessége
Megállított ellent és csatát
mert megértették kígyó szavát.
Elmondta, hogy mit tegyenek
hogy minden csatát megnyerjenek.

Vlasics György : Az Istenek háborúja

Első ének

Csillagmezők között szállva,
Eonoknak miriádja
Öreg isteneknek száma véges,
erről szól majd a történet
Szembeszállt az új az őssel,
A bátor féreg a gyáva hőssel.

Sötét szárnyuk kerget felhőt
Elkergeti a jövendőt
Varázsszó száll szembe fémmel
Az enyészet a televénnyel
Vastag bőrük színe arany
Ezüst szemük, arcuk varangy.

Háború kél a szavak vállán
Felmászik az óvatlanok hátán.
Felfegyverzi mind, azt ki gyenge
Mágiával erősítve.
Hadak kapnak síkra, légbe
A háborúba, s messzeségbe.

Kérdezhetnéd, mi a vége,
hogy az istenek is őrültségre
hajtják fejük birka módra
s elfelejtik mi a módja?!
Háborúnak soha nincsen vége
Ha nem mész vissza a kezdetére.

Olyan megérteni a világ sodrát
Mint, elfogadni a lovag bókját.
Mindkettő csak vakon kaszál
És néhanapján el is talál.
Fel kell venni a fonalat
És rávettetni a sugarat.

Elmondom én teneked is
Még ha torkom bereked is.
Hogyan lett a béke völgye
Izzó szívű halál hölgye?!
Minden bajnak az az oka,
Hogy a vágynak nincs bajnoka.

Vágyunk mi mind szépre-jóra,
Mindenre, és annál jobbra
Régen sem volt ez fonákon
fényes szó a trombitákon
Álmuk gazdag de szívük gyáva
Az ősöregnek remeg szája.

Az istenek is vágytak sokra,
és a csillagoknak aranybokra
szirénhangon énekelte
a hatalommal egybekelve.
Minden szavuk hazug kánon
az emberlelket húzzák szánon.

Vlasics György : Röviden

Egy lépéssel előre, majd kettővel lépek hátra
hogy a nevemet ne vedd rossz ízzel a szádra.
Elhiszem, hogy szárnyaimmal szép is lehetek
és amit csak meglátok, mindent el is vehetek.

Vlasics György : Álom az életben

Reszkető könnycseppként hintázok az ágon
mint remegő áradat a menekülő virágon.
Eső esett, vihar jött, de álmodom a jobbról,
el kellene rugaszkodnom a jelentől, a mosttól

Mosolygom a szétszaggatott szirmokon
simogató napfény ül a megfeszülő izmokon.
Meghívom a meleget, hogy távozzon a rossz
legyen szép a boldogság, és tünékeny a gonosz.

Mennydörög a folyóvíz és ordító a felhő
mind aki gyermek, egyszerre majd felnő.
Elfogadtam sorsomat és mindent amit hoz
minden amit megad, és mindent mitől megfoszt

Erről szól az ember: veszteség és győzelem
ami tegnap még a mennybe emelt, mára azt elföldelem.
Lételem a küzdelem és minden amit megnyersz
Egyik kézzel simogatsz, a másikkal meg elversz.

Felhők fölé emelem a gondolataim ha szépek
és a föld alá temetem, ha a levegőtől is félek.
Alakítom a testem, hogy szerethessem magam
és a fájó mindennapokkal színezem át a hajam.

Menekülök a városból, hogy egy régiben is féljek
barátok közé bújva sem érzem magamat szépnek.
Talmi boldogság mögé bújva kergetem a mosolyom,
de aztán a rossz döntéseimmel messzire eldobom.

Vlasics György : Kör

Halkan járok a szobámban
három ujjam menedékben.
Eltökélt szellemek várnak
az álmok sötétjében.

A tudat itt van bennem
megfogja azt, ami neki kell.
Nem kellene szeretnem,
hogy minden percben elveszel.

Kéklő fényben látom a rémet
négy ujjam menedékben.
Homokfalam mögött félek képet
a feketéllő örvényében.

A tudat már itt van Bennem
elkapja a szende kezet.
Repítene, és nincs mit tennem
elvitte, mit elvihetett.

Vörössé vált a rémes lényem
öt ujjamnak menedékben.
Eltakarom a szemem szépen
nem bízhatom erejében.

Nézem hazug kezeim képét
ha már egyik sem segített.
Eltaszítom a saját rémem lényét
és kört formázva látom a végét.

Vlasics György : Éjjeli vigéc

Az éjfél, mint fénylő üstökös
száguld kerget túl a napomon
mint sötétlő bársonyfüggöny
lepelként zárul konok agyamon

Ködös aggyal markolom az üveget
Homályosan látom a csillagokat
Egy korttyal csőre töltöm a löveget
S már utálom a reggeli rohamokat

Ez az éjjel sem már lehet az enyém
Hiába próbálom az üvegbe rakni
Nem marad más csak a remény,
Hogy valamikor meg lehet kapni

Azt akarom, hogy hódoljon az Éj
Fehér vagy vöröslő színeken át
Mindegy csak legyen elég mély
Az üveg, és várjon az alja odaát

A fekete halált hívom imigyen
Jöjj végső álom, jöjj el könnyedén
Zárd el a napot tőlem irigyen
Repülj át a savanyú bor örömén

E korty után szétterül az ágyon
szállj könnyű szárnyon hozz
feledést,hozz könnyű szárnyon
vad vigasságot a mámorhoz

Végül egy korty után elterülök az ágyon
Ezt az utolsó italt talán már nem is bánom
Ó, meszely, szállj könnyű szárnyon
A többi bolondot nem értem de szánom

Tudod,
a búfelejtő könnyen hoz szívet a szívhez
Mint sivatagban szomjazót a keserű vízhez
Mert eleddig kik köröttem voltak, idegenek
Pár pohár után szívem megmelegedett:
"Hisz ismerem én ezeket az embereket
Ők adják minden kérdésemre a feleletet"

Velem vannak mindig, sokféle arccal
És segítik küzdelmemet pohárnyi harccal
Barátom, hozz vad vigasságot a mámorhoz
és még több innivalót az álomhoz

Most végül eljött a ködös álom
A reggelt nem akarom, hiába várom
A fájdalmas testű ébredést
És a kenetmentes feledést

Vlasics György : Gyónás fentről

A ködös hegyem csúcsán állok
fájó szívvel botorkálok.
Nyitott szemmel nézek vissza
hogy életutam nem lett tiszta
bárhogyan is léptem kettőt
visszacsúsztam tizenkettőt

Tettem jót és tettem rosszat
megbántottam és csitítottak
Sebet szúrtam és bekötöztem
vérző szívvel kötözködtem.
Bármit mondtam ellentét lett
ha szeretgettem ellenséget.

Szomjan haltam ha inni kellett
Éhen haltam étel mellett
futottam, ha menni vágytam
s álmomban is ébren háltam
vérző ujjam földbe szúrtam
csendes házat is feldúltam.

Ha szerelmes volt megutáltam
ha gyűlölködött megszolgáltam
Csendes ösvényt nem találtam
hát hangosabban kiabáltam.
Hazug szóval hitegettem
és cinizmussal integettem.

Egy sötét kastélyt építettem
falaira szurkot kentem
A kardom élét jól megfentem
és csalárdsággal fenyegettem
A magaslatból jól megnézem
hogy mily gonosz a menedékem.

Én vagyok az ellenségem
és a győzelem a vereségem.
Egy száraz kórót locsolgatva
sajgó sebeimet borogatva
fájlalom, hogy még nincsen vége
nem mehetek első B-be.

De minden igaz amit mondok
kik nem hisznek, mind bolondok.
Ha tisztult kézzel simogatlak
és záporommal takargatlak
Elmarad majd minden kétség
és megmarad majd tenger szépség.

Vlasics György : A boszorkány

Egy angyal játszik mosolyt arcodon
S nyíló rózsát varázsol az ajkadon
Pillantásod testes borként mámorít
S szemeid huncut fénye bátorít

S a bőröd, amely bársonyosan selyem
Úgy érzem, örökké ott lenne a helyem
Simogató ujjaimmal keresem a kútját
És forró ajkaimmal követem az útját

Bárcsak itt lennél, és hallanám a hangod
Bókjaimtól borulhatna lángba az arcod
Tested vonalát fehér ágyamra álmodom
Éjjel-nappal az illatod után vágyódom

Részegítő, ha ujjaim érintik az ajkad
S látom, ettől vágy hullámzik át rajtad
És érintésem után, remegő szám jöhetne
S nyelvem íze az őrületbe kergetne

A visszafojtott erőtől remeg a kezem
És ezt vágyódó testeden is észreveszem
Kábult szemeim előtt meztelen a tested
És Te a pirulással még izgatóbbra fested

Most csupasz testedtől izgatottan állok
És vacogva csak becéző ujjaidra várok
Megőrjít a várakozás, szólalj meg!
Beszélj, vörös ajkaiddal hódíts meg!

Élvezem vágyad, de viszonozni akarom
S lüktető húsodat az ajkaimmal takarom
Az édest, ami belőled árad, azt ízlelem
S gyönyöröd kapuját végre meglelem

Mikor vágyunk tengere lecsitul végre
Ujjaink összesimulva mutatnak az égre
Egymást becézzük halk-kedves szavakkal
Körbevesszük magunkat égig érő falakkal

Most a hangos világ ne zavarjon minket
Ne törje meg semmi a szerelmes csendet
Gyönyörködöm a bájos varázsodban
S várom: mi van még a tarsolyodban .

Tested élvezet adott, a szíved közöset
A szürkeségemre festettél rá vöröset
Veled lesz a szomorú megint boldog
S szemeid tükrében könnyűek a dolgok

Újra kedves mosolyodra simítom a kezem
Vágyakozó szemeidtől elvesztem az eszem
Ujjammal lágyan követem az orrod vonalát
Majd lassan érintem kis füleid bársonyát

Nappal és Éjszaka csak Rád gondolok
S örökké csak egyetlen hangot akarok
A hangodat, amely édes, mint a méz
De hiába foglak erősen, csak elmész

Ha velem lennél, akkor Dalnok lennék
Ha megéheznék: rózsás ajkaidról ennék
Szomjamat boldog könnyedből oltanám
És ölelő karodért a véremet ontanám

Ez vagy nekem: gyilkosom és szerelmesem
Étlen-szomjan csak szemeidet kereshetem
Egyik kezeddel a tiltakozásod mutatod
De a másikkal az én testemet kutatod..

Vlasics György : Álom az álomban

Támad a szél délidőben és megnyeri a játszmát
kergeti a félős felhőt, hogy ne veszítse szárnyát.
Levegőtlen fellegek közt szorít minden vágyat,
nem akarja elengedni a megszeretett árnyat.

Csábítóan kelleti a fodros szárnyát délceg
fájdalmasan elmosódva tűnnek el a bércek.
Körbenéz s az egyedüllét lázban nézegeti
egy madárcsapat dallamosan int egy búcsút neki.

Visszafordul és orrát dugja a hideg kékségébe
a vége nincsen légsivatag irigy szépségére.
"Van még nékem maradásom szellős otthonában,
vagy én leszek az egyszemű a Vak királyságban?"

Szelleme a navigátor, s utat mutat neki,
szíve könnyen visszacsókol el is engedheti.
Követi az álmok útját, hogy megértse végre:
"A felhőnek miért is van szüksége a szélre?"

Vlasics György : Testvéri szív

Szív beszél a szívhez, mely testvére volt egykor
akkor is ha lebegett, és akkor is ha lent volt.
Enyheséget tőle kapott ha forrósága áradt
és puha vánkost feje alá, ha estére megfáradt.

Párját vesztett félszeműként nem látta a szépet
ha festmény tárul a szeme elé elveszti a képet
Keze alá a másiktól kapja meg a támaszt
érzi, hogy ujjaival biztonságot áraszt.

Szívem szól a Te szívedhez, mely testvére volt egykor.
Az élet szép de mikor velem voltál milliószor szebb volt,
míg nem jöttél az életembe csak a közönyt láttam,
az élettől már nagy szerelmet oktalanul vártam.

Megláttalak és mosolyoddal elvitted a rosszat
így tetted a kicsit sokká, és röviddé a hosszat.
Sok mindenben különbözünk, de egy irányba tartunk
a mocsok helyett tiszta vizet tart fogva a markunk.

Használhatnék szebb szavakat, miket kebelünkbe zártunk
de minek tenném, ha együtt vagyunk a boldogságba szállunk.
Vérem forró, ha ajkaiddal szemeimet zárod
A TE neveddel ajkaimon a holnapunkat várod.

Egy gondolat

Azt mondják a taoisták, hogy a mester és tanítvány egy úton jár, hogy megosszák a sorsukat, amíg az út szét nem válik.

Vlasics György : Tánc

Levelenként építem a kertem, a tavasz akár egy lopakodó tolvaj köszönti a felkelő napsugarakat. Télen még a meleg is hűvösebbnek tűnik, és fázósan húzza össze magát a lelked. Szeretem azokat a napokat, amikor olyan hideg van, hogy harapni tudom a saját lélegzetem, és a tisztasága köhögésre késztet.
A tisztaság mindig ennyire mellbevágó?
A kezembe fogom a saját felhőmet, és elrejtem mielőtt a szél elrabolja onnan. Látod, ahogy elillan akár egy szende szerető? Vágyakozva gondolok a melegre, ami simogatja a bőröm és a fülembe suttogja a forró szellő-csók ígéretét.
A karom lassan emelkedik felfelé, hogy a színtelen eget ostromolja a csalóka szememben. A kard emelkedik és a dér lassan felkúszik rajta, megborzongat a fájdalmas hidege, és a sebészi élessége szívembe repíti a lelkem tüzét. Nincs már hideg, csak a bensőmben táncoló máglya amely felemészti a gondolatok és érzések szívet tépő sanyargatását. Felemelkedem magam fölé, és a szemem kinyitva szembenézek a testem arcával, amely hontalan nyugalommal néz vissza rám. Rájövök, hogy ki ő, köszöntöm hát:
- Üdvözöllek Építőmester! Ez még nem a végső beszélgetés, de hamarosan újra találkozunk! - mondom. A megfoghatatlan mosoly sokáig nem tűnik el az enyémhez hasonló arcról majd lassan feloldódik a kard szülte mozdulatokban az időtlen időben.
A tökéletesség bűvöletében egy testként táncolunk a halálos acél-testvérrel, és a végletes nihil olvasztótégelyét csak a kard suhogása tölti meg értelemmel.
Az utolsó mozdulatba meredve érzem, ahogy az izzadságom egy kövér cseppje végiggördül az arcomon lefelé, majd elhagyva az állam a pengén landol... és eltűnik a semmiben.
A semmiből jött, hogy a semmibe hulljon, és mégis értelmet adjon.

Vlasics György : Társas magány

Egy gyertya lángja táncol a sarokban
elöl ül a fényben hátulról az alkóvban
Simogató fénye ad hátteret a családnak
gonoszt ad a szentnek, és glóriát a galádnak

Velem vannak mind, akiket családomnak hívok
velem vannak mégis árvaságban sírok
Kezük után nyúlok és hidegséget érzek
Ha társaságra vágyom emlékükre nézek

Felkelek a székből és kimegyek a folyosóra
tükörbe nézek a kísértetre, eltelik egy óra.
"Bolond vagy" - mondom ki a visszanéző arcnak
az érzelmeket dobtam oda a követelő sarcnak.

Gyűrűző víztükörként élek a beledobott kövekkel
nem az évek szállnak tova a mentőövekkel.
Kezeimben érzem az Apám szellemét
és arcomra karcolja szavainak erejét.

Oldalra nézek, és Anyám is felém lép
Feltépi hangjával, hogy ez is csak emlékkép
Százával harsogó mondatokkal irányítja éltem
eszembe jut, hogy pofonjaitól miért is féltem.

Árvaságom testőrével nem a mának beszéltünk
A Kimérőbe estére egy korsó borra betértünk.
Ma is megyek rőtbe nézni és a tegnapot kísérni
A tegnapról és előttről a napokat kimérni.

Nincsen már szellemük velem a Nap alatt
a szülői házunkról lecsorog a vakolat.
Szomorú sorsommal nincs velem kíséret
Csak testetlen követnek akár egy kísértet.

Vlasics György : Lucy világa

Egy pár sort megérdemel a drága Lucy
őt aztán mindenki nagyon szereti
Ha málnaszószos arcán csattan a puszi
pár perc múlva el is feledi.

Egyszerű gondolat kél szárnyra kék szemében
tollait borzolva száll a rúzs felé.
Ruháját gyűrve rózsaszirmos alfelében
tipegő lábait szedi a mag felé.

Mámoros tekintetét mályvaszínű süti pettyezi
egy rózsaszínű tüllszoknya minden álma.
Óvatos tekintete a divatlapokat kergeti:
Na ki az aki a legdivatosabb máma?

Hát ki lenne más, mint a drága Lucy?!
Ő az, aki elhiszi, hogy mindenki szereti
Ha simogatod, olyan mint egy drága nyuszi,
aki épp a fűmagos álmait keresi.

Álmodó szemeit kék fénnyel pettyezi
milyen más a világ a tudat fényében
Lucyt ez a veszély nem fenyegeti
hogy megfulladna gondolatai kényében.

Ha már gondolat szállja meg elvakult elméjét
nem igáz az mást, mint a bárgyúság világát
Várja a herceget, hogy elnyerje szerelmét
de míg az eljön hervasztja a virágát.

Vlasics György : Körhinta utca

Van egy mocskos utca, amit mindenki jól ismer
te is jártál arra, többször is már, hidd el.
Vágyakból és macskakőből építették régen
düledező házak ülnek ottan a sorvégen.

Gyerekek is játszanak ott piszkos macskabölcsővel
egy őrült elme szülte őket elrozsdálló körzővel.
Később sem tűnik majd el a fejhez nyomott puska
Csak te vagy nekik egyedül, mocskos Körhinta utca

A sárgálló falak mögött ezernyi a dráma
hazajött a család feje színjózanul: "Csak nektök, csak máma!"
Meglepődnek a családtagok, ilyesmit se vártak:
ital nélkül Apucikát, soha nem is láttak.

Egy másik házban, más az asszonyi robot sorsa
férje megjött, de ő csak a piszkos ruháit mossa
Vége van a munkanapnak, eljött a haverok perce
Az asszony csak bútornak jó, de nehogy más meglesse.

Fáradt szemmel nézel ki a függönyöd mögül,
már észre sem veszed, ha a szíved is örül.
Később sem tűnik majd el a fejhez nyomott puska
csak ez marad meg te neked, a Körhinta utca

Talán holnaptól már önmagam is lehetek
a bőségtálból kezem mellől magamtól is vehetek.
Nincs is más dolgom, mint itt hagyni az utcát
és vele a körhintámnak mindennapos mocskát.

Az út felveti a fejét kátrányba bújt ágyából
tükörképét mutatja meg a kagylóhéjas vágyából
A Körhinta utca útja visszhangozza titkaid
és megtisztítja elszürkülő ablakodnak zugait.

Vlasics György : Háborús mélabú

Kedd reggel vége lett a világomnak
szűk lett a szmokingja a királyomnak
véres útra vitte a saját népét
az emberek arcára véste a képét.

Háború!-zengték vidáman mind a harangok
Háború-győzelem!-ezt visszhangozták a barlangok.
Minden a győzelmet akarta, vágyta az országnak
és a golyók keserű zümmögését annak a barbárnak

Mert barbár mind, ki ellenünk van!

Hazafias rügyektől borult zöldbe az ország
az emberek a pénzüket a bankokba hordták.
odaadtak mindent, mit az adó meghagyott,
egyre több földön az asszonyka aratott.

Mert elvitte a vérnász az összes hímneműt
és egyre hidegebbek lettek az ágyneműk.
nem volt szerető, hogy az tegye meleggé,
s az arcokon a hazug mosoly vált merevvé.

Zsíros gyárosok váltak még jobban zsírossá
a pénz amihez jutottak vértől vált mocskossá
a népünk egyre csak fogyott és eltűnt a jólét
és a tavasz sem mosta el a vörössé vált hólét.

Mert áruló mind, ki nem velünk van!

Kezdetben csak az ment el, akiben lobogott a tűz
az álságos hazaszeretet, a hazugon lobogó tűz.
Csak az lett hős katonává, aki vágyott rá
de a vereség tett egy kedd reggel gyilkossá.

Megjött a Levél és tudtam, hogy mennem kell,
hogy vége az eddig életnek, és mind ami érdekel
Kiszedtek az iskolapadból és irány a bakaszag
egy despota akaratából besoroztak.

Ülünk egy vonaton és körbevesz az állatok lőréje
a mosdatlan testszag és a társaim bő vére.
Mindenki lelkesen várja a frontvonal látványát
hogy halálával szolgálja arcátlan bálványát.

Mert áruló mind, aki felettem áll!

Tudom, hogy halálom vár a síneken túl
nem kerestem, mégis gyorsan eljön piszkosul.
Nem gyűlölöm már, kit gyilkolnom kéne
és nem kerget őrületbe a kiömlő vére

Emberek vagyunk mind, kik mások céljait szolgáljuk
más a királyuk, más a nyelvük és más az országuk.
Minden különbségünk ellenére mégis eggyé válunk egy napra
ahogy vérünk-verítékünk hullik a nélkülünk induló holnapra.

Vlasics György : Hogyan érthetném meg?

Hogy érthetném meg az üres Földet?
Ahogy nap-nap után köveket görget.
Ha kell, szilaj felhőivel betakargat
De ha megszólítom, nagyot elhallgat.

Gyermekeitől fél Anyánk szavaink nélkül
Hisz ő volt itt előbb, és ő marad végül
Mi vagyunk az átutazók megsebzett testén
A gyilkosok, akik ingyen élősködnek vérén

Ő a könnyeit hullajtja értünk mindennap
De mégis fáiból szakad ki minden lap
Lap, mit az ember tudatlanul elpazarol,
mert újságját nyomtatja rá számtalanul

Bemocskoljuk szűzies testét
És erőszakot teszünk rajta
Mindennap érzi miattunk vesztét
Mert az ember ostoba-fajta

Elvesztettük Őt már időtlen idő óta
mert nem számít a lelke, csak a kvóta.
A szám, hogy miből mennyit sarcoltunk el tőle
és mi az, amit a mai nap kiszakítottunk belőle?

Mégis teszi a dolgát és eltelik egy újabb nap
Ahogy tisztít az eső és a szellő simogat
Melengeti szívünk minden elsuttogott szavával
és betakargat erdőszínű hajával.

Gyere velem, testvér és segíts nekem
figyelj oda mire lépsz és fogd a kezem!
Gyere és segíts te is Földanyánkon,
ahogy ő teszi ugyanezt mindenáron!

Vlasics György : Egy hajóút pillanatai

Mivel múlt hét csütörtök óta hajókázom (bár csak ma tudtam meg, hogy tényleg...), leírom az élményeimet.

Nyílt víz... csend és mégis a monoton morajlás keveredik a távolodó szikláknak fejelő víztömeg zenéjével. Távolodik a part, amely hazug nyugalmával sokáig tartott fogva... eddig. Utazom.
Nézem milyen szépek a felhők meg, hogy milyen nyugodt és mégis milyen vad az óceán. Ahogy a hajó orra utat tör magának a tajtékos habok között... büszkén és parancsolóan mutatja az erejét a csepp hullámoknak, amelyek apróságuk ellenére is sziklákat formálnak az idő tenyerében. Milyen csekélynek tűnő a hajó ereje a neki készségesen utat engedő óceánéhoz képest. Nem? A halk vízsivatag duruzsolása szinte beszél hozzám, egész napra ellátva pletykával a benne lakozókról: a rég elmúltakról, a jelenlegiekről és az eljövendőkről.
Az utasok is közlékenyek, akár a víz. Mesélnek életükről, és kérdést kérdésre halmozva egy kém magabiztosságával törnek utat az elrejtett gondolatok és történetek felé; a stewardok roppant udvariasan szinte suhannak a lassan ringatózó hajón, kezük, tálcák és kendőik telivé vagy éppen üressé varázsolják a fedélzetet, asztalokat. Igazi varázslók ők, szakmájuk mesterei.
A gyerekek zajosak, a felnőttek pedig diszkrét suttogásra akarják bírni őket, nem tudván, hogy a rövid közjáték csak felerősíti a kicsikben a vágyat a hangos, és érzelmeiket teljesen kiadó játékra. Az előbb is, a sarokban egy nyugágy mögött egy szőke kislány veszekedett apróbb kistestvérével, és próbálta rábeszélni a lenyugvó Nap vörösét idéző arcú szőke húgát, hogy a játék ami nála van, neki jobban kell. Persze anyjuk háta mögött. A csendet figyelő szellő puhán szökken a fedélzetre mellettük, és kacagásra készteti a papírsárkányát eregető kisfiút, mert eddig nem tudta sárkányparipáját a légbe szöktetni a nehéz földről. De a szél, a pajkos szél hóna alá kapja a kartonhuszárt és maga mellé emeli. Ó, boldog gyerekkor!
Látok párokat, akik boldogan ölelik egymást, és feloldódnak egymás mosolyában. Szinte részegítő a látvány, ahogy fittyet hánynak a konvenciókra és félelmekre - amik még kettőnket is gúzsba kötnek, pedig végtelenek vagyunk - és egymás halk becéző szavait a simogatásaik visszahangozzák. Látok idősebb párokat is őket nézve, akik vagy az enyémhez hasonló csendes mosollyal nézik az ifjabbakat vagy irigykedve mint akik elfelejtették saját boldogságuk.
A szél lágyan lengeti a hölgyek lenge ruháját, a Nap lágyan cirógatja a ruhájuk alól kivillanó bátor fehérséget, amely - akár a Montmartre kacér lányai - minden férfi felé kacsingatnak. A férjek, barátok, vőlegények körbelesnek kalapjuk árnyékába rejtve, mert érdeklődésük vörös márványból faragott szobrot állított a villanásnyi kacérságnak. Én fanyar mosollyal nézem a kirakodó vásárt, és inkább arcom a szélbe és napsütésbe tartom, hunyt szemmel Őt nézem... odaát. Nem kergeti hát a pőre bőr látványa arcomba a vért, ahogy a többi unt férfinak... inkább csak kellemes a gondolat, hogy valaki örül ennek a látványnak is. Én csak Őt látom, és senki mást, mert nemcsak a szívem az Övé, hanem minden gondolatom is.
A távolban még nem látom a végállomás mólóját, és felhőbe szökő városának fehérre meszelt falú házait... mégis tekintetem belefúrom a végtelennek tűnő messzeségbe, ahol vár rám az Angyal, hogy fájdalmasan gyönyörű szerelmünk soha véget nem érő álma ne csak odaát, hanem ezen a világon is éljen.

Vlasics György : Ébredés

Villámok cikáznak az agyamban
Nem lehetek próféta a hazámban
Minden ellenem, és én mégis félek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Szárnyatlan vergődök a földön
A környezetem számomra börtön
Minden ellenem, és én mégis félek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Számolatlan kapom a pofonokat
Sorra lerombolom az idolokat
Minden ellenem, és én mégis félek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Magam vagyok a legnagyobb ellenségem
S így minden győzelmem a legnagyobb vereségem
Minden ellenem, és még mindig félek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Szomjan halok a folyóparton
S megfulladok az árokparton
Minden ellenem, de én mégis élek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Kilépek a fénybe, és rendesen meghajolok
Ha az kell a rendezőnek, a végén meghalok
Minden ellenem, de még mindig élek
Egy Angyallal együtt életet remélek

Vlasics György : Elveszett gyermek

Elveszett gyermek bolyong az erdőben
sírása utazik a kései szellőben
Az este lassan felöltözött az éjszakába
mint az ünnepelt az ajándék új ruhába

Elveszett gyermek rohan az éjszakában
félelme híven kíséri futtásában
aztán elfárad , lerogy egy farönkre
karjaiba temetkezik, mint aki így marad örökre

Megfáradt gyermek az éj honában
régen volt odahaza otthonában
körötte az éjszaka félénken hajnalodik
az erdőn túl az ég gyorsan alkonyodik

Meglepett gyermek a fa árnyékában
meglátja , hogy ott hever házuk udvarában
boldogan felsikolt, belép az ajtón
hatalmasat sóhajt, s elterül a padlón

Vlasics György : Dalolok Neked

Járatlan ujjal pengetett lantom
Elő a sarokból poros dalom
Mi vagy te? Tudom,és félek szólni
Néma éveivel az idő közli tán

De szép homlokod sugárzása
Mosolyaid szerető varázsa
Reszkető félelmemet lebírni szállt reám
és levetni félelemből épített ó-ruhám
Látom szemedből lelked tőr elő
És benne tiszta láng, rejtelmes erő

Érted akár pokolra szállnék
Ha nem borulna rám árnyék
Eme sötét lepel fályolként takar
Nem tudom, hogy szíved mit akar?
Szeretni vagy nem mersz? A szemed
Igent súg, míg szád ontja a nemet

Vlasics György : Angyalom

Egy szikrázó szempár kél a Nappal
S búcsút int neki a mostoha Hajnal
A szerető szív Angyalt remél az égre
Ki lelke csókját viszonozza végre

Te vagy az égi hírnököm, szőke szerető
Ha becsukom a szemem, alakod lebegő
Hó a bőröd, és sötétlik a szemed bogara
Szeplőtlen hátadnak bársonyos sudara

Én képzelek hátadra angyali szárnyakat
Mely tovaröpíti a negédes vágyakat
Te vagy a reménységem, és én Neked
Az egyetlen kivel boldog lenne életed

Keserédes könnyeimen nézek most rád
Szememben lángot vet az új ruhád
Elgyengülve nézek mélyen a szemedbe
És helyezem szívemet hófehér kezedbe

Látom magamban a tüzet, ami vezet
Megragadom a felém nyújtott kezed
Látlak téged könnyezve és nevetve
Életeken keresztül szívemből szeretve

Vlasics György : Megtaláltalak az utam szélén

Ott találtalak az utam szélén:
a karomba futottál.
Egyenesen mentem életem végén,
Te a közepére ugrottál.

A szemedben fájdalommal
mégis édes maradtál.
Angyalként vakon kaszabolva
gyerekként kószáltál.

Bekergeted magad az erdőbe
és a sötét eléd szökken.
Te bátran hajtod magad előre
szíved fától-fáig röppen.

Mint madár, ki eleségre vágyik.
mindig reménnyel.
Felfelé tart, aztán alábucskázik
megtört szívével.

Így a saját hibáid szolgája lettél
és sok vezetőd van.
Te is tudod, hogy miket elkövettél,
attól lettél boldogtalan

Tévedéseink itt vannak velünk
minden szavunkban.
Magunkat okoljuk, verjük mellünk
fájó magányunkban.

Fel nem tett kérdéseink kínoznak:
Mit? Velem? És miért?
De kínjaink autózva csókokat áldoznak
az örök szerelemért.

Elfeledkezem összes bűnömről
amik fogva tartanak.
Véresen búcsúzom a börtöntől
karmai belém markolnak

Húznak, tépnek, majd szétszednek
könnyeimmel mosdatnak.
Itt vannak mind kik velem vétkeznek
s a hibáimmal oktatnak.

Később talán megbánjuk korai bizalmatlanságunk
Most menedéknek látjuk.
A kérdés, hogy a másikkal megnő-e bátorságunk,
hogy a segítő kezét várjuk?

Vlasics György : Égszakadás csendben

Szemeid egy varázslatról mesélnek
Az éjszakáról, ami csak a miénk
A néma csodálatunkról regélnek

A tüzes égről beszélünk felettünk
Foltokban dalol ő lelked képében
S mindent elmond helyettünk

Ajkaid parázs varázslatot kiáltanak
egyik percben elégek, aztán megfagyok,
amikor ujjaimmal megtaláltalak

Illatodban veszem el, hogy megkeress
Gyermek leszek nélküled
Hogy gyermekként megszeress

Szavak nélkül gázolok a folyóba
Tudom, hogy segítő kezet nyújtasz
És visszahúzol a hajóba

Ringass, amíg testem lángra kap
forró csókjaiddal boríts be
Ringass, kedves, míg fel nem kel a Nap

A csoda egy pillanatig tart, és elhagysz
Szűzi húsunkban merül el képzeletünk
Gondolj rám ártatlanként, ha megkapsz

Szeretlek azért amilyen vagy.
És gyűlöllek, azért amilyen miattad vagyok
Gyengéd, és mégis vad.

Vlasics György : Miért a sok miért?

Miért nyom a földre mindennap az erőd
ahogy képed nézem szemeimmel merőn?
Hogyan uralkodik szerető szíved rajtam,
és miért nyom el minden más zajt éjjelente halkan

Máskor gyenge testem miért robban éjjel,
ahogy tested ajkaimmal simogatom kéjjel?
Hogyan érted el, hogy nem gondolok másra,
és miért pont Benned találtam a társra?

Miért hagy ki szívem ütemeket néha,
mikor szemeidben a szerelem a téma?
Miért hallom mindig a lelked írta zenét,
és miért adja az enyém az ütemei felét?

Miért vágyom mindig az illatod szülte fénybe,
ahogy simogató pillantásod belsejébe?
Miért sajog bensőm, ha arcod harcol vélem,
és miért játszik színt az örök véleményem?

Miért remeg testem, ha hiányodat érzem,
és miért teszi ugyanezt, ha szemeidet nézem?
Miért vágyok élni, ha szerelmemet kéred,
és miért vágyok halni, ha elveszthetlek Téged?

Vlasics György : Veled és mégis Nélküled

Belépek e szent helyre és balzsamra vágyom
üvölteni tudnék tőle, bűnöm annyira bánom.
Elvesztettem hitemet a nagy rohanásba,
adj nekem kis menekülést a vigasztalásba!

Körülöttem csend, és süket félhomály
veled szemben térdepelek itt már oly soká.
Némaságra kárhoztat a törvény és a rend
Fájdalomtól sajgó lelkem arcodról mereng

Kong a templom a hitnek az ürességétől
a poros padok mesélnek a lelketlenségről.
Nézek Rád, és felsikolt a lelkem Te feléd,
hogy hagyhatod megtörténni a bűnöknek felét?!

Alázatos arcom mögött vad háború dúl:
miért kell mind meghalnunk a gondjainkon túl?
Miért jut a gazdagoknak még több szabadság?
Miért hal meg szegénységben mind az igazság?
Miért jut a mennyországba, aki fizetni tud érte,
miért nem az igaz hívő, ki meghalna Te érted?

A valóságban is felsikoltok a templom csendjébe
ahogy a rosszlány visít hazugon az élvezetébe.
Az én hangomat azonban a fájdalmam hatja át,
nem tudom elviselni, hogy mennyi az igazságtalanság.

Miért nem jut a szegényeknek végre szabadság?
Miért nem él gazdagságban mind az igazság?
Miért nem jut a mennyországba, aki böjtölni tud érte,
miért csak a hazug hívő, ki fizet majd Te érted?

Közeleg az utolsó szó, az utolsó perceim.
felcsendülnek a végső hangok, a végső terceim.
A szívem szakad meg ettől a szótlan Istentől..
Miért nem szól semmit se, ha búcsúzom mindentől?
Mindegy neki, hogy hitemmel majd honnan szolgálom?
Nem zavar az senkit sem, ha magamat sem találom?

Nem látod azt Uram, hogy én békét nem lelek?
Nem nyugtat meg cseppet sem, ha a csendnek felelek.
Eldobnám az életem, ha nem tiltanád meg,
égő lelkem fittyet hányna törvényeidnek.

Alázatos arcom mögött vad háború dúl:
miért kell mind meghalnunk a gondjainkon túl?
Miért jut a gazdagoknak még több szabadság?
Miért hal meg szegénységben mind az igazság?
Miért jut a mennyországba, aki fizetni tud érte,
miért nem az igaz hívő, ki meghalna Te érted?

Vlasics György : Hernyó

Menekülsz a világból, hozzá itt az ős-agyag
szúrok bele karomba és felröpít majd az anyag
agyamba ragadva fuldoklom és messzire elrepülök
röpíts bébi, míg a kozmosz kezeibe kerülök

Nézem a barna port a zacskóban
elkeverem folyadékkal az alkóvban
elbújok a világ elől és elő a tüzet
egy szűz helyet keresek, egy apró szüzet

Várom amíg felforr a kanál a kézben
szuggeráltam, egészen addig néztem
amíg kész nem lett, hogy havazzon
míg el nem készül, haragszom

Vakarózom, hogy segítsen
hogy valaki anyagot is kerítsen
jobb kedvemre derítsen
és a forró felhőbe merítsen

Kész van már a csodaszer:
a földbe, égre odaver
csak felszívja a fecskendő
a vérbe lőni milliónyi esztendő

A hajlatomba beleszúrtam
az életemet jól elkúrtam
forró volt a löket, érzem
vérezni is alig vérzem

Látom már vérem tiszta
keveredve húzza vissza
fehér lesz a vérem tőle
akarok még... még belőle

Vlasics György : Sírbajáró háló

Csendes árnyak között élet
csendes sírbolt menedékek
hallkan jő a vándor földbe
megnyugszik a temetőbe

"Merre mész, Ó, balga ember?
Fekszik itt sok testnyi ember!
Dőlj le kőre vagy melléje
puha vánkos ősöd vére!

DE nincs is itt a te családod
se rokonod, se barátod.
Miért jársz ki minden éjjel
múltba nézni szenvedéllyel?"

"Ó, elvesztettem egész valóm
a munkám, házam meg nyaralóm
Elvesztettem mindenemet
kinézem a fekhelyemet."

"Élned kell, hisz kínoz tested
szürke színnel magad fested.
Körötted az édes élet
nem a pénzed menedéked!"

Nem értitek, Ti, ezt árnyak,
pénzért vehetők a vágyak!
Ha vagyonod van, tiéd minden,
de elvesztettem minden szinten."

"Ne bomolj már, balga ember,
itt fekszik ez ember tenger:
mind a vágyaikat marták-űzték,
és rothadt lelkük botra tűzték.

Azt hiszed, hogy sokra vitték,
bár magukat is soknak hitték?
Nem volt kiút, jöttek ide
a csendes kaszás kegyeibe.

Dőre vágyak, talmi árnyak
tönkre vágott hazug tárgyak.
Hiába a pénzed támaszt
ha sötét lelked posványt áraszt.

Menekülj és dobj el mindent,
szalad el, és tűnj el innen!
Ne keresd a zöldhas álmát
keresd meg a lelked párját!"

Vlasics György : Egy szolga panasza temetéskor

Ó, te balga ember, ki e korban élsz,
kergeted a létet, és mindentől félsz:
a pápa követeli azt, ami nem neki jár
és a nemes is uralmáért ajándékot vár

Az eszme lett az úr, és nincs Isten már
És minden ajtót a tudós szélesre tár
Mindenki címet kap, csak járassa bolondját
És ha már megkapta, el ne hagyja porondját

Fél a nép az élettől, és fél a haláltól
Fél boldognak lenni, és fél a bánattól
Fél, hogy gyereke lesz és fél, hogy nem
Imígyen: (elváltoztatja hangját)
„…jó lenne, ha megszületne a szentem,
de ha világra jön a semmiből kéne etetnem…
Mit vitt el a tegnap, és mit hoz a holnap?
Mi lesz velünk holnapután, ellopjuk a Holdat?”
Királynőnk előtt nálunk is ez volt a helyzet
És a temetés után –félek- éhezni fog a nemzet
(fejéhez kap ijedten)

Siess a dolgodra, hisz úrnődet mosdatod,
a temetést porosan mégsem várhatod
sok beszédnek mindig túl sok az alja
a bölcsességet vágja át, akár a szablya

Vlasics György : Kiút

Csendes szerda délutánon mikor elindult
a keze teste mellett lazán bambult
a szomorúság komor barátként követte
hideg keze érintett meleg szövetet

Zsebébe nyúlt, a zsebkendő még csepegett
vörös életerő ad mindennek meleget
ő mégis elvette mástól, sokat és éppen eleget
tűzre vetett test a melegtől remegett

Felemelte vörösen fénylő kezét
a tüzes virágok elvették az eszét
"Sok élet van itt a Földön,
elveszek egyet, hogy megdögöljön."

Gondolatai vadul cikáztak agyában
nem találta helyét a házában.
Elindult a hosszú vándorútra
arcát a kék végtelenbe fúrta.

Az emberek nem adnak csak elvesznek
erdőt, levegőt, amit csak megvesznek
Nincs menekvés elnyel az ember
vagy fulladva téged nyel el a tenger

Vlasics György : Menny.Bolt.Alatt.

Várom a saját testemnek jeleit
és keresem a szívem érzésmentes helyeit
Sajog a váram, mely helyet ad nekem
és tanítóként hajtja előre lelkem.

Vágyom Rád, ahogy még soha másra
várok, ahogy a kártyás az aduászra
Adj nekem nevet, ahogy az ember a Földnek
fogd meg a kezem, ahogy a gavallér a hölgynek

Adj nekem helyet, ahogy az óceán a földnek
adj nekem menedéket, ahogy a felhő az esőnek
remegőn ölelnélek, ahogy a vihar a mezőt
közel engednélek, ahogy senki megelőzőt

Nyújtsd felém szárnyad és repüljünk az égbe
majd lassan lépjünk tovább a messzeségbe.
Miénk a Föld és az egész Mennybolt
tiszta a lelkünk, sehol egy szennyfolt.

Dobjuk el messzire minden bajunkat
nézzük együtt nevetve ostoba fajunkat.
Tökéletes pillanat, ahogy a szemedbe nézek
sötétlő tükrödért a szívemből vérzek.

Együtt vagyunk, mégis bennünk a félelem
kétségek marnak és a felesleges értelem.
Helyzetünk zavaros, mégis a szerelmünk örök
ha ellenállsz is, minden pajzsodat áttörök.

Öröm lenne amit érzünk, mégis szomorúvá tesszük
mert mások mocskát is lépten-nyomon észrevesszük.
Nemcsak ami szép, az van közöttünk
hanem múltunk is, amely lépked mögöttünk.

Halljuk csendes lépteit, és néha ahogy üvölt
néha dolgozott a fejünkben, de néha csak üdült
fáj nekünk a veszteség, de együtt élnek velünk
ne félj, megismertük egymásban a másik felünk.

Vlasics György : Maca Balladája

Micsoda élet van te melletted,
egyetlen napján sem kellettem
pedig kellettem magam rendesen
a többi kurvától majd ellesem
Meglesem a többi rosszlányt
hogy rázzák az összes foszlányt
minden rongyot mi csak rajtuk van
és ettől a kuncsaft is gyorsan rajtuk van

Nincsen pénzem, csak kelésem
az is csak a szebbik részen
Nincsen uram, nincsen babám
sem pénzt fialó török basám
Szegény vagyok, fogam sincsen
szőrzetem a rühtől nincsen
Szagom erős és mégis édes
markom is a lúgtól kérges

Kelyhem tiszta, mellem tasak
szoknyám ráncán tüzes vasak
Nézzen rám csak, Gazdag Úr,
vigyen el így bolhástúl!
Csak egyet fizet, ám sokat kap
a többi kan csak koppanhat
Irigylik majd Öntől testem sárgán
hogy velem lehet, nem csak árván.

Vlasics György : Ostor az ostobáknak

Elő az ostort és üssük saját magunk ha elvesztettünk valamit és valakit!!

Nézd csak azt a tévét
kívánd csak a vérét
mondd ki te a végső búcsút
másik élete lesz olcsóbb

"Lelőtte szegényt a férje"
"Dupla adag méreg került beléje"
"A saját fia lőtte le"
Ezeket az újság az első oldalon hozza le

Sohasem vicces, míg valaki meg nem hal
és együtt ébred a halakkal
Nevess rám, de ne nézz így rám
Szörnyeteg vagyok, maga a halál

Bámulj a tv-re akár egy zombi
ami eszedbe jut azt mondd ki
Bámulj úgy mintha élnél
és nem a saját bőrödtől félnél

Nézd ahogy egy anya a gyermekét fogja
nézd ahogy meghal, és a kicsit is eldobja
nézd azt is bután, ha egy mosópor jó
nézd ha az élet és reklám hullámzó

Élj mindaddig míg a világ is él
élj, hogy lásd hogyan is élhetnél
Élj, hogy a vér ne így folyjon el
Élj már végre a szerelmeddel.

Vlasics György : Memento Mori

Ne felejtsük el halandóságunk.
Ha el is felejtenénk, akkor régmúlt szerelmeink, végetért remények és derékba tört lehetőségek hada, az ami emlékeztet rá és vágja szemeid közé: Minden véget ér. A jó dolgok hamar, a rosszak sokára.
AZ út halad a vége felé, de egyszer egy kanyar után már látod a végét, amely vagy gyöngyöző patakban, vagy fullasztó szagú mocsárba torkollik. Ne hidd el, ha azt hallod vagy olvasod, hogy minden szép és jó. Hazugság!

Had idézzek egy klasszikus párbeszédet:
- Szép az élet!
- Tényleg?
- A faszt...

Elképzelsz magadban egy világot, egy-két napig süt a nap, aztán ha véget ér próbálsz rájönni, hogy mit rontottál el, és mit kéne megtanulnod belőle. A mindkét kérdésre egyszerű a válasz: Nem kellett volna belekezdened!
Tele vagyunk hibákkal, és kérdésekkel és ezek megoldása nélkül hiba bármiféle kapcsolat, mint ami bonyolultabb egy szobanövényhez fűződő nexusnál. :)
Félre a cinizmust... illetve a francokat félre vele:
Hölgyek, gondoljuk végig mik azok a nevetséges és komikus romantikusnak mondott helyzetek, amitől egyes népek heves szívdobogást vagy izzadást esetleg (uram atyám, adj erőt!!) gyomorideget tudnak kapni.
Holdfény = ugyan már!,
virág= tuti szénanátha,
gyertyafényes vacsora=csak meg akar döngetni a pasi, anyukám,
meghallgat, és érdeklődik irántad=csak tudni akarja, hogy mi a legrövidebb út a bugyidba.
könnyes szemmel elmondja, hogy mi volt a gond az exeivel=menekülj ez egy lúzer, és még hazudik is, hogy jobb színben tűnjön előtted!!
Valentin-napi szívecske vagy bonbon=Egek! Ez egy idióta, aki mindent elhisz.
Szívdobogtató sms-ek és telefonbeszélgetések egy másik nő háta mögött=te komolyan elhiszed, hogy elhagyja a régit... tényleg???

És még sorolhatnánk hosszan ezeket az intellektuális rákkeltőket!

Amit tutira vehetsz szinte minden kapcsolatban: El fogtok beszélni egymás mellett. Versbe szedtem, valami ilyesmi:

Ha felálltam, te leültél
ha bejöttem, te kimentél
Ha Á-t mondtál, én mindig B-t.
ha szerettelek, te gyűlöltél
Ha öleltelek, ellöktél
Ha vártalak, hát nem jöttél.

Vlasics György : Búcsú

Elfáradt az életem, hát elmegyek
hátrahagyok mindent, mit lehet
Neked is meg kell értened
és ha eltűntem, sem kell féltened.

Beborítottál mint az óvó föld a magot
kikeltettél mint virágot, elűzted a fagyot
Megmaradsz bennem, míg csak minden él
felemeltél fel a mocsokból, éjjel is éltettél.

De...

Elfáradt az életem, hát elmegyek
hátrahagyok mindent, mit lehet
Neked is meg kell értened
és ha eltűntem, sem kell féltened.

Hálátlan gyermek vagyok, elárultam
szavaid varázsát. Szomorúságodtól elárvultam.
Életed parazsát tapostam el, öntöttem vízzel
búcsúzom tőled számban keserű ízzel.

El kell mennem, hogy a lábamon álljak
és ne mindig másokra várjak.
Szerető szíved varázsa mindig velem lesz
eljöhet a világ vége, bárhogy is döntesz

Elfáradt az életem, hát elmegyek
hátrahagyok mindent, mit lehet
Neked is meg kell ezt értened
és ha eltűntem sem kell majd féltened.

Arany ragyogással Te tettél élővé
de nem tehetlek a maradással meddővé
elhagylak ezekkel a szavakkal a szememben
és megőrizlek téged a jobbik felemben

Vlasics György : Őszinte a világ

A hűtlenség lett a modern himnusz
millióan zengik is a dalát.
Festményként nézik a csalfát
és csinálnak az omegából alfát

Rázom a ketrecem, majommá lettem
elhiszem, amit mondanak nekem
Tv, Rádió, és újságok éneklik felém
és nyomják kisadagokban belém.

A béke lett a vicclapok sztárja
ahogy a gyűléseken elindul az árja
Régen jelentett valamit, mára ez elmúlt
kiterítve, puffadtan az áradásba fúlt.

Hazugok vagyunk, és szemét módon élünk
Szemetet eszünk, és a szeretettől félünk
Agyatlan semmi sztárok mögé bújva
elszürkülve lesz belőlünk kurva.

Ha nem ismersz magadra két helyzet lehet:
rosszabb a helyzet, ha ez így tovább mehet.
Próbálod a hited, felfelé segítséget kérve
De képzeld el, hogy milyen a világ felülről nézve?

Ha máshonnan nézzük, nem is vagy te hülye.
Csak azért olvasol, hogy lásd a sztárod is gügye
Ember ő is, hiába gazdag és ez neked öröm
a legszentebb, legtisztább érzés a jó öreg káröröm.

...

Vlasics György : Takarodj haza hozzám

Elment az élet hajója át a túl partra
és itt hagyott engem élni.
Akik mellettem vannak ki nem állom
akik ellenem vannak, szeretnek félni.

Becsukódik a szemem a fényre
horzsolások szépítik a testem.
Mosolyom egy hiénát is rémít
és arcomat véreddel festem.

Vesztes vagy, amikor rám nézel
felemelem kezem, és vezényelek egyet.
Az élet a porond, a világ a vége.
Fináléhoz készülj, és elkezdek még egyet.

Túl mocskos volt a ruhád patyolat tisztán
szép vagyok a sárban, magammal rántalak
megmártalak benne, hogy szép légy te is,
pedig hazugságod miatt szemétnek tartalak

Elmentél, hogy közel lehess hozzám
áldalak is érte.
Elmenekültél tőlem, hogy velem lehess
átkozlak is érte.

Mocsokban fürdető angyalnak látlak
csapzottak a szárnyaid
Az egyenlet mindig ismeretlen lesz
és megkapod az álmaid.

Vlasics György : Nem vitás

Mindig ezt a percet várom,
és a lábaidat szélesre tárom
Rám tapad a nedves combod
és elhajítod minden gondod

Lihegve fosok szót a szádba
mindkét combod tapad a számra
Egy óra van csak minden jóra
nem arra a hazug szóra.

Szeretlek, és te szeretnél?
ha így lenne, henteregnél?
Látogató vagy csak nálam
rád verem ki a cellámban

Dárdám vágom a húsodba
ha már jöttél látogatóba
Beléd lököm minden dühöm
viaskodik az ösztönöm.

Nem tudom, hogy ki vagy, ribanc
jobb is így, mert nincsen gubanc
Én sem vagyok cigánybáró
nincs aranyam, csak a káróm

Nem a szívem kell teneked
és nekem is csak a feneked
Elszeded a pénzem némán
kiürülve nézem mélán.

Vége van a vágynak, érzem
el is viszed minden pénzem
kiürült a táram, bébi
nézésed a kígyóm sérti.

Jobbra-balra kanyarogva
eldobva és lekonyulva
Nem te vagy a legjobb álom
s a kivégzésem alig várom.

Holnap lesz a halál napja
imádkozik egy hülye papja
Azt hiszi, hogy még megmenthet
a menyországba besegíthet.

Nem lesz nekem márványsírom
ha bűneimet el is sírom.
A bíróság is engem okol,
a siralomház lett ez a pokol.

Vlasics György : Egyszerű Józsi balladája

Egy őrület borzolta Józsit ébren is álmodva
lemondott róla hétköznapokra vágyódra
Bármit megadott volna egy langymeleg ölért
és eljátszotta volna neki a böllért.

A gondolat ingyen jött, de a pénzébe kerül
ahogy gyorsan a város mocskába merül
magányával vagyonát meg -hiába- osztja
de a vörös lámpa majd mindentől megfosztja

Vágyával sokkolva lépett át a kapun
ágyával régóta közeli a rokon
Csomókban lógtak rajta a lotyók
és szájukból áradtak a pesti klotyók

Lányok ezek, csak állatnak látszanak,
minden álló férfinak kis ügyest játszanak
A Bár-szagnak nyoma sem lehet majd rajtuk
ahogy jelünket a fehér bőrükbe marjuk

Átlépett félénken a vörös szoba ajtaján
ablakán molyrágta csipke volt hajdanán
Már csak a vágy tartja a helyén a koszt
ami minden szerelmes illúziótól megfoszt

Bátrabban nyúl a széttárt combok közé
a kígyónő borgőzben tekeri majd köré
Álmai asszonya mocsokból születik meg
és nem az érzelmektől lett élveteg.

Vlasics György : Plasztik Plasztika

Ne tégy a testedbe idegen testeket
a doktorod a bőrödre lelkesen festeget
Filctollal jelzi a vágások helyeit
és vési a külsődre másoknak jeleit

A saját arcodat adod fel másokért
kimondva persze a gyerekkori álmodért.
Sajnos azonban így nem leszel boldogabb
és satnya az férfi ki erre is bólogat.

Leendő gyermeked halálát készíted elő
minden egyes lépéssel a vágások felé.
Ostoba ál-barátok segítenek benne
és az sem segítene ha a saját testük lenne

Akkor is szajkóznák, hogy: Viva la Plasztik"
ha a keblükben robbanna, ami még alszik
Mert időzített bomba minden, ami implant
hiába hazudik nyugalmat a sebész,
aki sok pénzért a melledhez pattant.

Vlasics György : Ne tedd..

Gyorsan bevágtam egy gondolatot
és ittam rá egy érzést.
Álmosan vártam a fordulatot
és gyanakodva a végét.

Rohanva simogattam az arcod
és lassan az utcát
Végre vérvörössé vált a harcod
és megetted az almát.

Színekbe öltöztettem borral a várost
mert most varjú-fekete.
Fiókomban rejtem az álmost
és ellepte a hollók serege.

Az érzéseim olyanok lettek, mint a ruha
ami felül volt, az került alulra
Élettel hazudok, és leszek élő hulla
őszinteséggel váltok mindent valóra

Zavarossá válik minden ami tiszta
és feketévé ami eddig fehér
Kimetszett a szíved, akár egy ciszta
de bárhová mész, akkor is elér

Választok egy új halált az élet mellett
és a változás szeleit várom.
Ha élettel büntettek a szerelem helyett,
akkor gondolataim mögé zárom.

Ha valóban érdekelnek a gondolataim
akkor ne zárd be őket.

Vlasics György : TE érteni fogod...

A végtelen víz spriccel az arcomba
és elmondhatatlan a végtelen bennem
Hajnali érzések szerteszét vágnak
de Téged akarlak a karomba

Változás szele érinti pirosló arcomat
belesápadok a fájdalomba, hogy érzem
Várunk és döntünk a jövőről
és elmossuk az akaratunkat.

Vágyaid festik meg pirosló arcodat
de eltemeted őket elméd ereje alá.
Most elegendő, hogy túléld a holnapot
és esztelenségbe fojtsa a napodat.

Valóban szükség van a festékre arcodon,
hogy táncoljanak a valódi vonásaidon?
A nőiesség virága nem kívülről fakad
és a kertedben tengernyi a szirom.

Kezembe fogom fájdalomtól éhes arcod
a csaholó kutyáknak koncot dobok.
Fogd jobb kezedbe a martalékot
hajítsd messzire és fejezd be a harcod.

Vlasics György : A világ egy másik szemben

Kinéztem, és rácsodálkoztam a világra
oly ritkán tesszük ezt meg.
Mérget öntünk az édes csodákra
és kéjesen habzsoljuk meg.

Mennyi szépség van egy pici virágban
vagy amikor karjaidba veszed
egy bizakodó apró gyermek mosolyában
ahogy szorítja óvó kezed.

Ujjaiddal simítod végig tiszta arcát
és veszel bele nyílt szemeibe.
Tükörként mutatja életed harcát
és teszi azt a sorsod kezeibe.

Az élet gyönyörű, akár a szerelem,
néha tekints a párod szívébe.
Ne felejtsd, hogy általad lett eleven,
és semmit se kért cserébe.

Bizalom, hit és őszinte vallomás
Tedd meg, és ne félj tőle!
Tudd, hogy ő az utolsó állomás
és nem csak marad egyelőre.

Megtanulod Tőle Napfelkeltéd erejét
és Napnyugtád lesz végtelen.
Álmai megédesítik a napod elejét,
de pillantásától lesz féktelen.

Vlasics György : Várok

Várok egy jelre, a tested zenéjére.
Várom az éjjelt, hogy eljöjjön,
hogy az illatoddal eltöltsön
És végezzen velem szemed.

Várok a dalra, ahogy abbahagyja.
Várok Rád, ahogy még soha másra
Nélküled leszek arctalan árva
és az ölelő karodra vágyom.

Várok a sötétre, hogy elérje
Várom a hangod, hogy megértse
szíved: csak Téged akarlak
és tiszta kezeimmel takarlak.

Várom a csendet, hogy merjek
Várok egy jelre, az egyetlenre.
Mert egy intésedre lehullom
és levélként halódom az avaron.

Vlasics György : Menj a Pokolba vagy a Mennybe

Ma éjjel újra sírtam
mert nincs bennem elég erő, hogy elolvassam
az utolsó szavaid.
Lezártad egy csókkal
Nem, ne most , soha újra
nem felejtem el megérinteni
Nem, ne most, soha újra
Megöl a felejtés
és elvarázsol a messzeség

Menj a pokolba vagy a Mennybe velem
vagy tedd meg nélkülem
Kérd, hogy Veled legyek
de ne azt, hogy elengedjelek

Nincsenek többé
és nem lesznek többé felhőn ülő hazugságok.
Félek a változástól
mert kényszerítenek a körülmények, de mindent megteszek.
Nem miattad kell megpróbáljam,
hogy elvigyem oda magam
Ahol a sötétség sohasem szül fényt
és az árnyék sem nyújt erényt.
Ahol az igazság mélyen belém ég
nem egyetlen percre, hanem minden következőre.

Menj a pokolba vagy a Mennybe velem
vagy tedd meg nélkülem
Kérlek, kérd hogy Veled legyek
de ne azt, hogy elengedjelek.

Az igazság hatalma,
hogy magamat kell megszeretnem
és a fájdalmamat elengednem.
A vakság megöli a jövőt, és gúzsba köti az eljövendőt.
Minden nap leborulok tisztaságod előtt
és hívom a személyes megmentőt.
Adj esélyt a változásnak,
hogy soha többé nem bántanálak.
Innentől némává válik a száj,
és a tettek bizonyítsák, hogy nem fáj.

Földünk... a mi földünk?

A Földünk beteg, mi magunk tettük azzá. Megfázott az ózonréteg teljessége nélkül, megfullad a benzingőztől, mert az erdeinket elpusztítottuk, anélkül, hogy gondolkodtunk volna a pótlásáról, és a testét vegyi anyagokkal mérgeztük meg. ( több infó )
Vajon mit kell tennie akár egyetlen embernek, hogy a világ megértse, hogy rossz irányba halad? Talán egy kétségbeesett kiáltás, egy felrobbantott épület, vagy egy halott csecsemő képe az újságok címlapján?...Nem elég... semmi sem elég!
A világ izgalmakra, vérre, spermára vágyik, és mi tagadás eme témákban szolgálunk is saját magunknak elegendő "szórakozással", akárcsak az ókori Rómában ("Panem et circenses"), csak itt nincs kenyér.

Ki tudja?
Az azonban bizonyos, hogy a világ saját magát temeti, látszólag persze minden szép és fényes… csillogó világot kaptunk szüleinktől, és mit kezdünk vele… a sírba fektetjük. Ahogy illik jó rokonokhoz méltóan, felkészítjük a „nagy alvásra”: megfürdetjük ragyogó fényeinkben, felöltöztetjük szép csillogó városokkal, kifestjük hangos és érzelmekre ható zenével, aztán a földbe tesszük.

Mi emberek azt gondoljuk, hogy ha már halódik, hát mi aztán ne legyünk ellene, inkább legyünk mellette. Persze szegény világunk nem akar menni, de ha már a rajta nyüzsgő ember had azt akarja... Ő még maradna, hogy vigyázzon ránk, de mi ezt már nem akarjuk.

Szomorú világ, ég veled. Nyugodj békében!

A jelek egyértelműek: az emberek boldogtalanok vagy éppen boldognak látszanak, mert körülveszik magukat vak és céltalan, valamint értéktelen tárgyakkal, és emberekkel, hogy úgy látsszon, hogy minden rendben, de valójában mindenki csak keresi a helyét, és céltalan életet él. de ez nem is csoda...
A tv-ből és rádióból özönlik ránk a sok bugyuta reklám, olyan dolgokat ajánlva, amikre semmi szükségünk, és mégis azt sugallva, hogy ha nem vesszük meg, akkor semmi helyünk ebben a csodás színes világban. Értéktelen média-személyiségek szavára figyelünk, és életük kenyerének morzsáin tengődünk érdeklődést felkeltő újságok lapjain, lessük az új híreket: melyik magát "színész"-nek tartó ripacs vagy tv-s "12-egy tucat" mit csinált, kinek csinált vagy szült gyereket. KELL EZ NEKÜNK????

Közben a családok széthullnak; a közösségek magukba temetkeznek; az országok látszólag egyesülnek, de valójában egyéni érdekek szakítják darabokra őket. Éhezés és szegénység ad randevút egymásnak Afrikában, közben Amerika többet költ fegyverekre 6 hónap alatt, mint amennyivel az éhezést fel lehetne számolni véglegesen. Az egyik oldalon a mértéktelen pénzköltés, a másikon a gyermekhalál az éhínség és járványok következtében... valóban sokkal fontosabb, hogy legyen fegyverünk, amivel le lehet mészárolni egymást tömegesen, mint hogy odafigyeljünk egymásra és -uram bocsá'- segítsünk a másikon, akinek szüksége lenne rá... hát persze, hogy sokkal fontosabb Kelemen Anna kutyája vagy Paris Hilton börtönbe menetele! Nem is értem magamat....?!?!?

Ez így leírva elég komoran hangzik, igaz? A világban körbenézve nem látszik minden ennyire sötétnek, akkor miért gondolja bárki is, hogy baj van? Az alma is belülről kezd el rohadni, s míg kívülről minden szépnek tűnik, addig belül a kukacok álságos munkájának eredményeként minden eltűnik, és már csak akkor látszik a rothadás, amikor már késő, és minden menthetetlen, vagy csak nehézkes munkával lehet a kártevők pusztítását eltüntetni, és az almát fogyaszthatóvá tenni.

Miért vagyok dühös? Mert a világ valóban gyönyörű, megoszthatnánk azzal akit szeretünk, és aki szívünknek kedves... de valóban megtehetjük?

A világ a szememben

Sziasztok!

A mai eszmefuttatásom mindenkinek szól, és mégis személyre szabott.
Ma, amikor letettem a telefont, és a lantot, elindultam hazafelé. Nem igazán volt kedvem állni a villamoson, inkább elindultam gyalog. Vagy inkább menekültem...
A körúton odalépett hozzám egy kissé szakadt pasi, és elkezdte volna mondani az élettörténetének rövidített verzióját, imigyen: "figyi, testvér...", eddig jutott, én pedig közbevágtam: "nem vagyok a testvéred". Amilyen - nem kissé zaklatott- lelki állapotban voltam, ez még a gyengített reakcióm volt, igazából azért csináltam, mert nem akartam semmilyen interakciót nyitni vele. Magamban azonban azon imádkoztam, hogy szóljon utánam, mert akkor megfordulhatok, és iszonyatosan összeverhetem... nem tette...
Mentem tovább, és még mindig az volt az érzésem, hogy ha felszállok a villamosra, üvölteni fogok. Így inkább "gyalogoltam" tovább...

Észre vettétek, hogy ha van valami gondotok, és el akartok futni (akár szó szerint, akár képletesen szólva), vagy piába akarjátok fojtani, valamit kezdeni akartok magatokkal, vagy azzal ami tépi a szíveteket, akkor tuti hogy nem használ semmi??
Persze ilyenkor jönnek a jóbarátok segítő szavai: "igazad van, ne fojtsd el a könnyeid", vagy "mekkora szemét, szenvedjen ő, ne te", illetve a "felejtsd el, és lépj tovább. foglalkozz magaddal, és ne vele", de ezek persze semmit sem érnek.
Próbálsz felejteni, de ami a kínzásod okozója, az nem múlik. Sőt, mivel foglalkozol vele, egyre erősebb. De te, mint egy fuldokló a mentőövbe, kapaszkodsz az emlékekbe, az érintésekbe, az érzésekbe. A másik persze igazából már nem akar tőled semmit, de te nem akarod elfelejteni, mert félsz, hogy akkor álomnak fog tűnni az egész, és nem akarsz egy ilyen szerelmet vagy bármi más érzést elveszíteni.
Nos, ahogy mentem át a Margit-hídon megláttam egy uszályt, ahogy úszik felfelé nagy komótosan a Dunán. Ahogy közeledett felém, egyre inkább egy poroszkáló cowboynak láttam, ahogy a lován léptet a porfelhőben. Eszembe jutott egy gondolat: Egy uszály port ver a vizes országúton, követi a fényt, át az alagúton.

Talán nekem is ilyen uszálynak kéne lennem, és elúsznom a messzeségbe, és higgyétek el, legszívesebben megtenném, ó, jaj, de megtenném! De képtelen vagyok rá. Már nem szenvedni akarok, hanem boldognak lenni. Mégis képtelen vagyok megtenni. Egy út lenne a szenvedés kertjéből kifelé, és az elvesztett paradicsomban (Milton után szabadon) az istenek italát kortyolva élni. Meg kéne tennem, és szabadon üvölthetnék a boldogságtól... gyáva vagyok?

Kiss Tibor festmények 2. rész

Tegnap ott hagytam abba, hogy a művészet mit adhat az embernek.
De talán az a gondolat hozza legközelebb a művészet lényegét a valósághoz, hogy: a művészet az alkotó álmait, vágyait, gondolatait önti formába, és ez által készteti a nézőt, hallgatót, élvezőt saját gondolataiba merülésre.

Érdekes, hogy vannak olyan alkotók, akiket a jelenük nem értett meg. Lehetne említeni Van Gogh-ot, vagy Pollock-ot, de a lényeg mindig az, hogy később, amikor kedvelté váltak, akkor valóban megértettük-e a mondanivalójukat, vagy csak divatcikké váltak?! Nagyon nem mindegy.
Bár, hogy ne tűnjek demagógnak, meg kell említenem, hogy a művész az, akinek nem mindegy ez, a rajongónak az érzés számít csupán, hogy megértette (... vagy a médiumok magyarázták el neki az értelmét...) egy művész gondolatait, és részesének érzi magát az alkotásnak.

Én magam, mindig is kerültem, hogy a divatos dolgokat szeressem, vagy használjam, vagy kövessem a divatirányzatokat. Ez az én döntésem, talán abban lehet a hiba, hogy már gyerekként sem szerettem, ha megmondták, hogy mit gondoljak, mit viseljek, mit nézzek, stb.
Nem tudom - ki hogyan van vele - lehet, hogy az önállóság fárasztónak tűnhet, de végül egyedi gondolatokat és tetteket eredményez. Ott követi el a legtöbb alkotó a legnagyobb hibát, hogy kommerszé válik, vagyis behódol a trendnek. Ezáltal szűnik meg az egyénisége.
Ez a hiba - nézetem szerint- nem róható fel egyik kedvencemnek sem, és Kiss Tibinek pedig végképp nem. Tibi talán annyi ideig vált csak kommerszé, amíg a rock 'n' roll élet vagányainak ön-pusztító életét élte. Mindenki szerencséjére felismerte időben, hogy a piával, az ön-utálattal, és a művész-élet szélsőséges vállalásával csak a véghez jut közel, a tökéletes ecsetvonáshoz vagy tökéletes verssorhoz, vagy akár önmagához: soha.
Fontos hozzá tennem, hogy miközben kereste magát, Tibi tökéleteseket alkotott (vagy majdnem tökélyt), de aki már próbálta megfogalmazni magát egy versben, regényben, festményben, fotóban, stb. az tudja, hogy sohasem érzi befejezettnek a "művét". Tökéletesnek meg végképp nem.

Miután kijött az elvonóból, gondolom, nem találta a helyét, csak azt érezte, hogy jó dolog élni. Talán adni akart a világnak valami újat magából. Ezt a megváltozott világképet át akarta nyújtani a vásznon színekkel sikoltva vagy a szövegeiben dalra fakasztani a kabócákat, meg akarta mutatni a változást, a tisztaságot: megújult önmagát.
Jelentem, hogy a jelek szerint sikerült is. Talán mankóvá vált számára az ecset és a zene, de ez csak a mi előnyünk, nekünk akik szeretjük a zenéjét, a szövegeit, az egyedi hangját, és a festményeit.

Örülök, hogy velünk maradt!

Kiss Tibor festmények

Sziasztok,
eme bejegyzésemmel egy korábbi írásomra ( Keszthely-Vízkereszt ) szeretnék referálni. A Vízkereszt-darab bevezetőjében írtam már Kiss Tibi művészi elhivatottságáról, és most szeretnék erről pár szót írni.
Akik ismernek - kevesen vannak- azok tudják, hogy kevés dolog tud kihozni a sodromból, de ezek egyike, amikor valaki művésznek hívja magát. Az rendben van, amikor valakit a kortársai, vagy egy másik "művész" nevez annak, de amikor azt olvasom vagy látom a tv-ben, hogy egy kókler vagy csepűrágónak is alig nevezhető pojáca azt mondja magára, hogy "én, mint művész", akkor fel tudnék robbanni.
Megfigyeltétek, hogy aki valóban művész, - vagyis olyan aki a világot más szemmel, egy kicsit elvontabban látja, de ezen alternatíva segítségével a saját egyszerűbb világnézetünket is elvarázsolja, megváltoztatja- az nem nevezi magát SOHA annak?!
Azok akiket valóban nagyra, - teljesség igénye nélkül - és valódi művésznek tartok: Alföldi Robi, Faludy György (a tehetségtelen feleségét, Fannyt ne is említsük), Goldschmidt Gábor barátom, Török Ádám, végül de nem utolsó sorban Kiss Tibi. ( Lehetne még sorolni másokat is, egyelőre legyen elég ennyi!)
Tibivel, én is, mint mindenki a Quimby nevű zenekara kapcsán találkoztam először.
A zene már elsőre is lenyűgözött a naturalistán ábrázolt emberi aljasság, és bohóság piadesztára emelésével. Ahogy hallgatod, szinte érzed, ahogy az alkohol, mint mennyei nektár csöpög le minden tünetre és élményekre éhes kalandor torkán. Szinte orrodba vág a lokálok cigaretta felhője, és érzed az asztalra kifolyt és fel nem törölt vodka vagy abszint szagát, ahogy keveredik a kocsmazajjal. A hányás már nem tölt el undorral, inkább érdeklődéssel.
És a zene mellett a szövegek azok, amik felemelnek a zaj fölé, és elgondolkodtatnak a körülötted állók mibenlétéről. CSODA!!

És most képzeljük el, hogy az az ember, aki ezt megteremti nekünk tehetséges zenész társaival, ezt a csodát... ő, még arra is képes, hogy koccintva az Istennel, képekbe is öntse vágyait, álmait.

" Van akinek enni kell
Van akinek inni kell
Van akinek talán ennyi sincsen,
Valamiben hinni kell,
Akkor is ha nem felel,
Melléd ül, és koccint veled az Isten."
(Quimby : Parafenomén)

Aki életében már próbált írni, vagy zenét szerezni, vagy akár csak lerajzolni egy ihletett pillanatát, az tudja, hogy milyen nehéz megtenni, hogy kiadod a lelked, és matériát készítesz belőle.


(Kiss Tibor : Ventillátor blues)

Megdöbbentél? Miért is? Ez az ember legtermészetesebb, és legősibb összeolvadása. Nézd meg a képet, és éld át a szereplőkkel együtt az egyesülés tüzét és fejben visszhangzó sikolyát. Érzed már a képet?
Menjünk tovább!
Legyél akár alkotó vagy néző, a művészet a leghétköznapibb dolgokat is másképp láttatja veled, mint ahogy gondolnád! Vegyük csak a National Geographic pillanatképeit... megdöbbentően ábrázolnak még olyan helyzetet is, ami egyébként az utcán fel sem tűnik neked, igaz?

folyt. köv.

Pepsi Sziget 2007.aug.13.

Kicsit megkésve, de had írjam le a tavalyi sziget-élményeimet, ahogy én láttam:

Bélussal 1/2 6-ra beszéltük meg a Filatorigátnál. Előtte kivittem a 3 gyereket Anyuékhoz, aki már nagyon várta az unokáit bár az igazsághoz hozzá kell tennem, hogy Ádám egyre csak azt kérdezte tőlem, hogy nem maradhatna-e velem, mert ő még nem akar hazamenni mondtam, neki, hogy nem lehet, mert olyan helyre megyek, ahol sokan lesznek, és nagy zaj.

Na, a szokásos pesti dugónak köszönhetően késtem meglepően keveset (szinte említésre sem méltó 10 percet... óh istenem, hol vannak már a vad csikó évek, amikor alap volt a 1/3 és 3/4 órás késés...?!?!? De a merengésből - ami, mint tudjuk az élet megrontója vagy mi - gyorsan térjünk is vissza a valóság egy olyan szeletére, amely mellett érző ember nem mehet el szó nélkül... és most nem csak a SZIGET fesztiválra gondoltam, bár... más felhanggal, de a Sziget mellett sem tudsz elmenni szó nélkül, de erről később

Nos, megtörtént a nagy találkozás, és felfegyverkezve a karszalaggal, elkezdődött a nagy menetelés befelé. AZ élmény szinte leírhatatlan: por, zaj, neveletlen emberek, és olyan kislányok, akikre méltán lehet büszke az édesanyjuk (reméljük egy ilyen tehetség hamarosan elnyeri az őt megillető helyét... a pornószakában )

A megelőző napok megtették hatásukat, mert még egy mocsári disznó is sikongatott volna örömében, és örökbérletet váltana, ha ezt meglátná, ami itt van: a fesztivál jelentős részén az infrastruktúra olyan hiányát lehet észrevenni, amelyet még azt sem tud feledtetni, hogy több a biztonsági erők létszáma, mint a látogatóké... tehát ezt leszámítva sem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy büdös van, a WC-k előtt hosszú sorok, és jártadban-keltedben a szinte odüsszeuszi "utazás" során térdig jársz az eldobott szemétben. DE hogy ne érezzük magunkat kellemetlenül vagy unatkozzunk a lábunk lejárása közepette, az emberi mocsok összetétele hihetetlenül sokrétű.

Nos, a kiérkezésünk örömét egy laza hideg sörrel - "ezt józanul nem lehet elviselni" - celebráltuk, és mintegy nyitottuk meg az estét.
Első utunk egy Karaoke színpadhoz (vagy inkább kínpad) vitt. Védekezhetnék a tudatlanságommal, mely a karaoke műfajjal, mint jelenséggel érintkezik, de sajnos tudtam milyen kulturális bűncselekményre is számíthatok, ha közelebb lépek... és lőn. "Sebaj" - gondoltam. Volt egy fiú és egy kislány (2 a kb. 20 emberből, akiket meghallgattunk) akik nagyon ügyesek, és közönségmozgatók voltak: a srác az Eddától a "Kölyköd voltam"-ot, a hölgykezdemény pedig Pointer Sister-től "I'm So Excited" interpretálta - mondjuk ki bátran- zajos sikerrel!! Ezt még a hallójáratokra a környező sátrakból mért hangos támadás ellenére is ki merem jelenteni: tehát nyugodtan a szívemre merem tenni a kezem, vagy bárki más szívére...

Nos, hamarosan eljött a búcsú pillanata a karaoke sátortól (egy lágy könnycseppet dörzsöltem el meghatottan szeme sarkában...), és irányba fordultunk a Nagyszinpad felé, mint afféle lokálpatrióták (hogy ne csak a inglisül gajdoló danászokat hallgassuk mán), mert a Tankcsapda fellépése volt várható hamarost, ami be is következett időben 18:45-kor.

A koncert elején Lukács László karvezető, a hazai szíveket megdobogtató sorai után ("Most csak magyarul fogok beszélni, annak a pár embernek aki még érti ezt a nyelvet a Szigeten...") belecsaptak a lecsóba.

A nagy régi és élvezetes és slágergyanús új számok után, kaptunk egy kis ráadást is, de ahogy a koncert vége felé közeledtünk (Rock n Roll rugója, Johnny a mocsokban, Ég és Föld) kezdtek feltünedezni a fekete TOOL pólós gyerekek is a sorokban, hogy az elkövetkező és a több mint 3/4 óra múlva kezdődő TOOL koncertre már megfelelő helyről élvezhessék a koncertet.

A koncert 20 perc késéssel 21:50-kor kezdődött, a lábunk már majd leszakadt, mert szinte folyamatosan álltunk akkor már vagy 3 órája. DE amikor felcsendültek a Stinkfist c. szám kezdő taktusai, akkor már nem volt fájdalom, csak elmerültem a TOOL gondolkodásra késztető zenéjében, és ahogy láttam nem csak én voltam "elszállva". Egyfajta meditáció ez a zene, ami elrepít és elgondolkodtat.

Nos, ott tartottam, hogy hallgattam jó pár ezer szerencsés és mégis szerencsétlen sorstársammal egyetemben az ismert számokat. Tegyük hozzá, hogy szerintem egy együttes legjobb "fokmérője" hogy milyen koncertet ad, és hogyan kezeli a közönséget... A TOOL érdekes egy banda: A koncert zseniális, mert fenomenális zenészek "találkoznak" és keltenek életre fantasztikus zenét, és ehhez társul a szuggesztív képi megjelenítés, amely együttesen pozitívan mellbevágó élményt nyújt.
És a - számomra - legmegdöbbentőbb dolgot a végére hagytam: az énekes srác nem a közönség felé, hanem oldalra fordulva kicsit srégen hátulról állva énekel... a vetítés miatt szinte csak a körvonalait látod. Olyan mint egy őrült tv-s prédikátor és egy indián sámán keveréke... valószínűleg nem véletlen a hazugság és álomvilág ilyetén keverése.

Tehát először a pozitívumok: koncert zseniális volt, csodálatos, és a végén csak annyit tudtunk mondani Bélussal lerogyva egy padra, hogy "húú, bazzeg".
A negatívumok jöjjenek, mert sajnos azok is voltak:

A technika miatt késtünk, mert vagy 30 percet szarakodtak vele, és így is elba...ták. A gitár túl éles lett, a dob túl pattogós, az ének pedig halk... vérzett a szívem, hogy nem hallhattam a szövegeket rendesen, így a kedvenc számaimét - Stinkfist, Jambi, Vicarious, Mantra - sem.

Izelítő:

I can help you change

Tired moments into pleasure.

Say the word and we'll be

Well upon our way

Koncert közben elszállt a vetítés-technika is, ezért a számok mondanivalóját kiteljesítő klipeket nélkülöznünk kellett.
Na mindegy nem panaszkodom, mert a TOOL nem nagyon jár Európába, és ha mégis, akkor horribilis összegekért, így én most ingyé nézhettem meg az egyik nagy progresszív rock kedvencemet

MEGÉRTE!

Vlasics György : Szeress halálig

Látom a táncod, nevetésed,
Édes és kedves arcodat
És az ígéret fényesen ragyog
A tüzes szemeidben
A vadságod és szűzi húsod
Fellövünk a mennybe
És aláhull a csillogó hó

Fogd meg a kezem és vezess
A gyönyörök kertjébe
Fogd meg a szívem, és vezess
Az örömök közepébe

Engedj be az elefántcsont-tornyodba
Engedj a falaid mögé, hogy leromboljam
Szoríts magadhoz a fehér karjaidba
Nyugtass meg érintéseddel, újra
Az ujjaid táncolnak a testemen
És keresik a férfi büszkeségét

Kéz a kézben, és hús a húsban
És megyünk a szerelem tüzén át
Lélegzet a lélegzetben, láng a lángban
Égünk míg a nap felgyújtja sugarát

Te vagy a gyertya a sötétemben
Ami világítja az utat az életembe
Egy törött álom üvölt az álmaidban
És rejtőzik az édes mosolyodban
Hadd legyek én, aki kivisz a szabadba
És visszahozza a Szót a szavaidba

Csak én láthatom sebzett szárnyaidat
Mert megsebzett egy szélvihar
És elbújtál mint egy virág a hó alatt
Ne taszítsd el, ki szeretni akar

Szeress a halálig, drágám

QUIMBY Keszthely, Vízkereszt előadás

Keszthely, Keszthelyi Teátrum, Vízkereszt, 2005.

Egy nagy kedvencem következik: a Quimby.

Róluk sok helyen, sok mindent elmondtak már: Napjaink Magyarország egyik legnagyobb alter zenekara, hatalmas figyelem övezi minden megmozdulásukat: Tibi elvonóját és világlátását, valamint érdekes dalszövegeit és festményeit, Szilárd magánéleti szakítását és szólóalbumait (bár az utolsó nem kapott akkora visszhangot, mint érdemelt volna..), a legutóbbi "BEST OF..." albumukat, fellépéseiket, de...

Sokan nem tudják, hogy ők mindezek mellett még színházi darabban is szerepelnek.
Ez a "VÍZKERESZT" című előadás, amelyet sok helyen nézett már végig több ezer ember (jelenleg a Vidám Színpadon és a Keszthelyi Teátrumban látható), de mégsem kapott akkora sajtót... talán épp azért mert zseniális... ennyit a magyar sajtó színvonaláról.
A Quimby végre eljutott oda is, ahová a stílusuk alapján érdemesek voltak a kezdeti szárnycsapások óta, és Brecht lépteinek nyomán repülnek Weimar és a 20-as évek felé :)



A számok listája:
1. Megadom magam
2. Pedofíling
3. Legyen vörös
4. Élet dal
5. Tényleg szerelem
6. Az egyik ember
7. Nyina
8. Kéne egy...
9. Country Joe McDonald
10. Most múlik pontosan
11. Finálé
12. Vallomás

Muchas Graciás, Oceanico!!

Graciás por imagen y links!!!

zene

Na megvolt az első bejegyzés, tehát mehet a többi. Az oldalon zenék lesznek zömmel, és versek saját tollból.

Tehát időről-időre érdemes lesz visszanézned kedves, és nyájas olvasóm, ki megtiszteltél figyelmeddel.

előudvarló

Első mondat mindig a legnehezebb. A kezdet mindig nehéz, és felelősségteljes... hisz az első mondatok, az első pillantás, az első illat alapján identifikáljuk egymást, és - mi tagadás- mi magunkat is.
Szeretünk jó benyomást kelteni, ezért hajlamosak vagyunk hazudni egymásnak, és persze magunknak. Ebben isteniek vagyunk. Hazudunk otthon, a munkahelyen, a barátainknak, és szerelmünknek. Alibit keresünk magunknak, ha félrelépünk, és megbocsátást, ha lebukunk.

ez aztán jó móka, mert amint kimondjuk a hazugságot, vagy a valótlant, egyből életre is hívjuk, és így saját végzetünk is.