Első ének
Csillagmezők között szállva,
Eonoknak miriádja
Öreg isteneknek száma véges,
erről szól majd a történet
Szembeszállt az új az őssel,
A bátor féreg a gyáva hőssel.
Sötét szárnyuk kerget felhőt
Elkergeti a jövendőt
Varázsszó száll szembe fémmel
Az enyészet a televénnyel
Vastag bőrük színe arany
Ezüst szemük, arcuk varangy.
Háború kél a szavak vállán
Felmászik az óvatlanok hátán.
Felfegyverzi mind, azt ki gyenge
Mágiával erősítve.
Hadak kapnak síkra, légbe
A háborúba, s messzeségbe.
Kérdezhetnéd, mi a vége,
hogy az istenek is őrültségre
hajtják fejük birka módra
s elfelejtik mi a módja?!
Háborúnak soha nincsen vége
Ha nem mész vissza a kezdetére.
Olyan megérteni a világ sodrát
Mint, elfogadni a lovag bókját.
Mindkettő csak vakon kaszál
És néhanapján el is talál.
Fel kell venni a fonalat
És rávettetni a sugarat.
Elmondom én teneked is
Még ha torkom bereked is.
Hogyan lett a béke völgye
Izzó szívű halál hölgye?!
Minden bajnak az az oka,
Hogy a vágynak nincs bajnoka.
Vágyunk mi mind szépre-jóra,
Mindenre, és annál jobbra
Régen sem volt ez fonákon
fényes szó a trombitákon
Álmuk gazdag de szívük gyáva
Az ősöregnek remeg szája.
Az istenek is vágytak sokra,
és a csillagoknak aranybokra
szirénhangon énekelte
a hatalommal egybekelve.
Minden szavuk hazug kánon
az emberlelket húzzák szánon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése