Vlasics György: Vágyak árnya

Bizonytalan úton lépdelsz, ingovány a szándék
vállad roggyan, térded roppan, kutyáknak a csontja
vérét szádban érzed, ahogy nő a kopja
Koppanóra jár a fejed, illa-berek, szád is kerek

Lekeverek egy nagy hangot, ha bántja már a lábam
szándék nélkül, elvek nélkül, bárki elé odatérdelsz.
érvelsz jókat, ügyes szókat ejtesz ki a szádon
Bármi áron elkerülöd a saját pillantásod.

Bántod magad minden napon, lelked már a poklod
A szavak sodra, a fejbe dobva nem biztos, hogy segít
A szíved falát felépíted, ahelyett, hogy bontod
Nem hányhatsz te kígyót-békát bármennyire mondod

Mindig más a hibás lélek, és nem te vagy a tettes
jó irányba vagy, rossz irányba mindig másnak keze visz
Visszakéred minden csókod, megbántott az égbolt.
letagadod minden perced, még akkor is ha szép volt.

Lelked zajos hangja biztat, elkerül az álom
Vállon ver a lelkeddel, és darabokra bontja
minden perced és éjszakád. Miért sír az élet?
Érted sír, és nem is bír már egyetlen egy vétket.

Vlasics György: Gyilkosság a vásárban

Ami itt történt, a mi kies városunkba
Egy olyan napon mikor már a Nap is csak unja
és bújna bele egy langy felhő ölébe
Fekete arccal, és fekete vassal
masíroztunk mind akik éltünk,
és mentünk a végzetünk elébe.

Mert minden lépése ennek a sötét figurának
aki sötét szívét burkolta sötétlő ruhákba
vitte őt előre, vitte a végzetébe
és érzett a kezében valamit
valamit, ami elvitte a zajos vásárba.

Ott a sátrakban álltak, és pénzükre vártak
mind a pénzünkön hízott disznók.
Színeket izzadó, bérüket kitartó
birkák voltunk mind, és vártuk a lövést
vártuk az ölést, pedig mi voltunk a disznók.

Felnézett a fekete ember a Napba, és várt
várt, hogy kivégezze a gazdagságot
és megölje, aki elvette tőlünk a gazdaságot.
Mert hiába hazug, mind aki a nyakunkon gazdag
és hagytuk, hogy mi legyünk akit jól átbasztak
Átkot csak magunkra szórhatunk.

Izzadtak a gazdagok, és izzadtak a szegények
izzadtak a tenyerek és remegtek a remények
Várakozott mindenki, mindenki csak másra
mindenki másra, de csak mi vártunk fekete Tamásra.

Tamáskodva vártunk, és egyre csak reméltük
hogy lelövik azokat akikkel mindenünk feléltük
De a fekete ember csak állt és nem nézett ránk
"Talán nem is érdekli, hogy minket mi bánt?"
kérdeztük mi egymástól akkor.

A feketeség fanyar mosolya azonban másról mesélt:
"Miért lőnék, ha ezeket nem szeretem? A Bérért?
Na és ha fizettek a kiontott vérért?"
És miért szúr most a mellkasom balján,
talán megmérgezett az a kocsmáros talján?"

Eltelt a délelőtt, és elmúlt az idő
és nem lesz majd senki más, aki majd lelő
egyetlen gazdagot is, akiké a lelkünk
és elmegy a pénzünkkel akit ezért vettünk

Nem indult sehová a fizetett gyilkos
és nem indult dolgára sem itt, és sem most.
Oda a hely, és oda az idő
Nincsen már pénzünk, és nincs bennünk erő
ahhoz a botrányhoz, amit szívünkben érzünk.
pedig tenni kell valamit, mert helyben elvérzünk

Odalépek végül a pisztolyos gyilkoshoz
összeszedem erőm és hangom a mondathoz
a kérdést, hogy miért nem tett semmit
Odaszólok neki, hogy: "mi történt, koma?"
és elhűlve látom, hogy ő lett a vásári lakoma.