Vlasics György : Megtaláltalak az utam szélén

Ott találtalak az utam szélén:
a karomba futottál.
Egyenesen mentem életem végén,
Te a közepére ugrottál.

A szemedben fájdalommal
mégis édes maradtál.
Angyalként vakon kaszabolva
gyerekként kószáltál.

Bekergeted magad az erdőbe
és a sötét eléd szökken.
Te bátran hajtod magad előre
szíved fától-fáig röppen.

Mint madár, ki eleségre vágyik.
mindig reménnyel.
Felfelé tart, aztán alábucskázik
megtört szívével.

Így a saját hibáid szolgája lettél
és sok vezetőd van.
Te is tudod, hogy miket elkövettél,
attól lettél boldogtalan

Tévedéseink itt vannak velünk
minden szavunkban.
Magunkat okoljuk, verjük mellünk
fájó magányunkban.

Fel nem tett kérdéseink kínoznak:
Mit? Velem? És miért?
De kínjaink autózva csókokat áldoznak
az örök szerelemért.

Elfeledkezem összes bűnömről
amik fogva tartanak.
Véresen búcsúzom a börtöntől
karmai belém markolnak

Húznak, tépnek, majd szétszednek
könnyeimmel mosdatnak.
Itt vannak mind kik velem vétkeznek
s a hibáimmal oktatnak.

Később talán megbánjuk korai bizalmatlanságunk
Most menedéknek látjuk.
A kérdés, hogy a másikkal megnő-e bátorságunk,
hogy a segítő kezét várjuk?

Vlasics György : Égszakadás csendben

Szemeid egy varázslatról mesélnek
Az éjszakáról, ami csak a miénk
A néma csodálatunkról regélnek

A tüzes égről beszélünk felettünk
Foltokban dalol ő lelked képében
S mindent elmond helyettünk

Ajkaid parázs varázslatot kiáltanak
egyik percben elégek, aztán megfagyok,
amikor ujjaimmal megtaláltalak

Illatodban veszem el, hogy megkeress
Gyermek leszek nélküled
Hogy gyermekként megszeress

Szavak nélkül gázolok a folyóba
Tudom, hogy segítő kezet nyújtasz
És visszahúzol a hajóba

Ringass, amíg testem lángra kap
forró csókjaiddal boríts be
Ringass, kedves, míg fel nem kel a Nap

A csoda egy pillanatig tart, és elhagysz
Szűzi húsunkban merül el képzeletünk
Gondolj rám ártatlanként, ha megkapsz

Szeretlek azért amilyen vagy.
És gyűlöllek, azért amilyen miattad vagyok
Gyengéd, és mégis vad.

Vlasics György : Miért a sok miért?

Miért nyom a földre mindennap az erőd
ahogy képed nézem szemeimmel merőn?
Hogyan uralkodik szerető szíved rajtam,
és miért nyom el minden más zajt éjjelente halkan

Máskor gyenge testem miért robban éjjel,
ahogy tested ajkaimmal simogatom kéjjel?
Hogyan érted el, hogy nem gondolok másra,
és miért pont Benned találtam a társra?

Miért hagy ki szívem ütemeket néha,
mikor szemeidben a szerelem a téma?
Miért hallom mindig a lelked írta zenét,
és miért adja az enyém az ütemei felét?

Miért vágyom mindig az illatod szülte fénybe,
ahogy simogató pillantásod belsejébe?
Miért sajog bensőm, ha arcod harcol vélem,
és miért játszik színt az örök véleményem?

Miért remeg testem, ha hiányodat érzem,
és miért teszi ugyanezt, ha szemeidet nézem?
Miért vágyok élni, ha szerelmemet kéred,
és miért vágyok halni, ha elveszthetlek Téged?

Vlasics György : Veled és mégis Nélküled

Belépek e szent helyre és balzsamra vágyom
üvölteni tudnék tőle, bűnöm annyira bánom.
Elvesztettem hitemet a nagy rohanásba,
adj nekem kis menekülést a vigasztalásba!

Körülöttem csend, és süket félhomály
veled szemben térdepelek itt már oly soká.
Némaságra kárhoztat a törvény és a rend
Fájdalomtól sajgó lelkem arcodról mereng

Kong a templom a hitnek az ürességétől
a poros padok mesélnek a lelketlenségről.
Nézek Rád, és felsikolt a lelkem Te feléd,
hogy hagyhatod megtörténni a bűnöknek felét?!

Alázatos arcom mögött vad háború dúl:
miért kell mind meghalnunk a gondjainkon túl?
Miért jut a gazdagoknak még több szabadság?
Miért hal meg szegénységben mind az igazság?
Miért jut a mennyországba, aki fizetni tud érte,
miért nem az igaz hívő, ki meghalna Te érted?

A valóságban is felsikoltok a templom csendjébe
ahogy a rosszlány visít hazugon az élvezetébe.
Az én hangomat azonban a fájdalmam hatja át,
nem tudom elviselni, hogy mennyi az igazságtalanság.

Miért nem jut a szegényeknek végre szabadság?
Miért nem él gazdagságban mind az igazság?
Miért nem jut a mennyországba, aki böjtölni tud érte,
miért csak a hazug hívő, ki fizet majd Te érted?

Közeleg az utolsó szó, az utolsó perceim.
felcsendülnek a végső hangok, a végső terceim.
A szívem szakad meg ettől a szótlan Istentől..
Miért nem szól semmit se, ha búcsúzom mindentől?
Mindegy neki, hogy hitemmel majd honnan szolgálom?
Nem zavar az senkit sem, ha magamat sem találom?

Nem látod azt Uram, hogy én békét nem lelek?
Nem nyugtat meg cseppet sem, ha a csendnek felelek.
Eldobnám az életem, ha nem tiltanád meg,
égő lelkem fittyet hányna törvényeidnek.

Alázatos arcom mögött vad háború dúl:
miért kell mind meghalnunk a gondjainkon túl?
Miért jut a gazdagoknak még több szabadság?
Miért hal meg szegénységben mind az igazság?
Miért jut a mennyországba, aki fizetni tud érte,
miért nem az igaz hívő, ki meghalna Te érted?