Vlasics György: verve győzni

Vágyaimnak utat engedsz, sikolt fel a húsod
kezeid a kezeimben kettősünkre bízod
Hiszed vagy sem, nem halsz meg velem
és bármit érzel, bármit teszel a tömegben is észreveszel

Várban élek, tornya magas, a tetején aranykakas
kívül arany, belül ezüst, tűzzel-vassal forrongó üst
elmém távol a tiéd mellett, minden érzés nagyon kellett
felettem ég alattam föld, felettem kék alattam zöld

Ég és Föld közt ellensúlyban, a sírhantomon sírva zúgtam
dúdolt madár és fütyült széllel, szemben minden ellenséggel
nincsen álom szemed nélkül ha összenézünk a szellem szédül
Ég és Föld közt egyensúlyban állunk, majd egyedül szállunk

Kezeimben kezeiddel a csendes gyilok csak kézben piszok
földes agyaggal telítődve, krákogom a mérget köpve
két ego közt ingázgatom, a tengeröblén hintáztatom
macskabölcsőben ringatva, a fejemet is ingatva

Megperzseled szemeiddel álmot váró lelkemet
felégeted mindenemet, és megsimítod szerelmemet
vágyaimat szárnyon kapod, elhurcolva túsznak kapod
vércseharcunk násztáncba ér szíveinkbe tolul a vér

Mákonyomnak utat enged a Reánk vágyó erős szíved
elbódulunk mind a ketten de a szívünk mégse retten
Veled lenni röpke percre, nem kér mást a mámor
csak az egész élted minden percét a szíven lőtt Ámor

Vlasics György: Kutya-dal

Csontra csaholsz kóbor kutya,
ha csuhát akarsz csontjaidra
mókát mormolsz bajszod alatt,
torkodon a falat akadt
Falad adott egy másikat,
míg késed éle elvásik az
oldalán az ételt adón,
az emberforma házban lakón

Csontot csaholsz kopott kutya,
ha lopott ruhád alkalomra
várakozik, ahogy nézem,
szépre-jóra nem emlékszem
szépet szóra alkotóra
nézel könnyes virradóra
Óra ütött hajnal hármat
míg szőrödön ül hideg harmat

Csontért csaholsz kehes kutya
ha szőrcsuha kell alkatodra
alkalomra is rá rahapnál
ha húst éreznél harapásnál
Kalapáccsal ütöd vasad
míg tele nincsen üres hasad
szőröd hullott a betegségtől
kikopott a szenvedéstől
vereségtől ég a szemed
míg megnyalod a sonkás kezet

És te miért csaholsz mérges kutya?
Tán nem kell másnak galagonya?!
Kelekótya minden napod
és hamisan szól minden dalod
ha minden napra jut egy strófa
és az agyad jár a mérges srófra
egy grófra hajaz vakkantásod
ha reád cserdít a kondásod

Vlasics György: Vágyak árnya

Bizonytalan úton lépdelsz, ingovány a szándék
vállad roggyan, térded roppan, kutyáknak a csontja
vérét szádban érzed, ahogy nő a kopja
Koppanóra jár a fejed, illa-berek, szád is kerek

Lekeverek egy nagy hangot, ha bántja már a lábam
szándék nélkül, elvek nélkül, bárki elé odatérdelsz.
érvelsz jókat, ügyes szókat ejtesz ki a szádon
Bármi áron elkerülöd a saját pillantásod.

Bántod magad minden napon, lelked már a poklod
A szavak sodra, a fejbe dobva nem biztos, hogy segít
A szíved falát felépíted, ahelyett, hogy bontod
Nem hányhatsz te kígyót-békát bármennyire mondod

Mindig más a hibás lélek, és nem te vagy a tettes
jó irányba vagy, rossz irányba mindig másnak keze visz
Visszakéred minden csókod, megbántott az égbolt.
letagadod minden perced, még akkor is ha szép volt.

Lelked zajos hangja biztat, elkerül az álom
Vállon ver a lelkeddel, és darabokra bontja
minden perced és éjszakád. Miért sír az élet?
Érted sír, és nem is bír már egyetlen egy vétket.

Vlasics György: Gyilkosság a vásárban

Ami itt történt, a mi kies városunkba
Egy olyan napon mikor már a Nap is csak unja
és bújna bele egy langy felhő ölébe
Fekete arccal, és fekete vassal
masíroztunk mind akik éltünk,
és mentünk a végzetünk elébe.

Mert minden lépése ennek a sötét figurának
aki sötét szívét burkolta sötétlő ruhákba
vitte őt előre, vitte a végzetébe
és érzett a kezében valamit
valamit, ami elvitte a zajos vásárba.

Ott a sátrakban álltak, és pénzükre vártak
mind a pénzünkön hízott disznók.
Színeket izzadó, bérüket kitartó
birkák voltunk mind, és vártuk a lövést
vártuk az ölést, pedig mi voltunk a disznók.

Felnézett a fekete ember a Napba, és várt
várt, hogy kivégezze a gazdagságot
és megölje, aki elvette tőlünk a gazdaságot.
Mert hiába hazug, mind aki a nyakunkon gazdag
és hagytuk, hogy mi legyünk akit jól átbasztak
Átkot csak magunkra szórhatunk.

Izzadtak a gazdagok, és izzadtak a szegények
izzadtak a tenyerek és remegtek a remények
Várakozott mindenki, mindenki csak másra
mindenki másra, de csak mi vártunk fekete Tamásra.

Tamáskodva vártunk, és egyre csak reméltük
hogy lelövik azokat akikkel mindenünk feléltük
De a fekete ember csak állt és nem nézett ránk
"Talán nem is érdekli, hogy minket mi bánt?"
kérdeztük mi egymástól akkor.

A feketeség fanyar mosolya azonban másról mesélt:
"Miért lőnék, ha ezeket nem szeretem? A Bérért?
Na és ha fizettek a kiontott vérért?"
És miért szúr most a mellkasom balján,
talán megmérgezett az a kocsmáros talján?"

Eltelt a délelőtt, és elmúlt az idő
és nem lesz majd senki más, aki majd lelő
egyetlen gazdagot is, akiké a lelkünk
és elmegy a pénzünkkel akit ezért vettünk

Nem indult sehová a fizetett gyilkos
és nem indult dolgára sem itt, és sem most.
Oda a hely, és oda az idő
Nincsen már pénzünk, és nincs bennünk erő
ahhoz a botrányhoz, amit szívünkben érzünk.
pedig tenni kell valamit, mert helyben elvérzünk

Odalépek végül a pisztolyos gyilkoshoz
összeszedem erőm és hangom a mondathoz
a kérdést, hogy miért nem tett semmit
Odaszólok neki, hogy: "mi történt, koma?"
és elhűlve látom, hogy ő lett a vásári lakoma.

Vlasics György: Kijárat

Ő talán meg tudna gyógyítani
ha nem vinne tévútra
El tud bódítani, és meg tud hódítani
de nincs erőd a visszaútra
Hol a kijárat?

A fejed oly nehéz, és lefelé húzza a szíved
viszi lefelé a kezed
Érted jött ezer úton át, feléd.
A kutyák is ezért sírnak a Holdnak
Akár a megtört szívű ember, ahogy érzed
Ahogy érted zúg a szél...érted?

Egyre mélyebbre mész az éjszakába
Az égbolt is egyre sötétebb
Ahogy mind jobban bújik a világba
Mint a körmök hasítanak a holdvilágba
Azok a körmök marnak és védenek.

És gyógyulsz, csak gyógyulva bódulsz
bele bizony a feledésbe
De mikor építed azt mitől elfordulsz?
Kézzel a zsebben, ebben a percben
elfordulsz ahogy minden rezzenésed érzem.

Merre fordulsz...fénybe vagy inkább az ellenébe?
ellenérzés ahogy összerezzen
Minden évben, és az életben.
A pisztoly csöve olyan fényes
és a nyelved szerint olyan fémes.

A fegyver kézben, a szíved dobog
tovább dobog, egyre dobog
A pergő dobod egyre robog
és dobog, dobog, és ellopod.
Érezd végre, hogy kiért dobog!

Azzal a kézzel ami a szeretet keze
megérinted az arcom
Azzal az angyalszárnnyal rombolsz bele
tombolva tiporsz el mindent
mindent amit csak elérsz
és mi az amit elérsz?

Mutasd meg magad, ahogy az autósztráda
szakad rá a hazug világsztárra
Várom az utat, hogy mutasson kiutat
vigyen végig a Végig, hogy elérj a célig
és védjen a véred, a szégyened.

Vlasics György : Éjszaka hangja

Ha a világló Hold bújik el a sötét kabátjába
és cinkos mosollyal kacsint bele mókás kalapjába
gúnyos mosollyal nyúlok bele ezüstszálú hajába

Fekete lett minden ahová csak nézek
fekete a folyó partja, és a madárfészek
fényesebb a gyertya, az árnyat lopó részek

Hiába a büszke tartás, ha elbújnék én félve
átölelve foglak Téged a erdőszélre érve
mert nem akarlak elengedni csókjaidat kérve.

Miért fürdik ezüst fényben az éjszaka lángja
és miért szomjaz ajkaimra, ha a fénye bánja?
Nem lehet, hogy szemeidben szikrát vet a fáklya?

Holtak rengő folyójában fürdetem az éjjelt,
még a csillagok is színtelenre fakítják az ételt
A mohó szívű Szküllé adja át a bételt.

Vételt üvölt torkom a rádióm végén
álomszárnyon küldi szét jeleit a székén
a világ minden tája hagyjon engem békén.

Mert mára már elhiszed, hogy készen van az élet
és mindent amit megkaphatunk hiánytalan részek.
De részeg leszel, ha megtudod, hogy mégis most lesz véged?

Ezt súgja meg nekünk az éjszaka hangja,
a súlyát halkan hazudó ezüst Hold, sanda
fénnyel szemében kacsint ha ütlegel a banda

Ahogy a sör habja is vágyja ott, a város minden bárja
és benne mindig a csapos, akinél a kulcs zárja
és závárja a fegyver oldalán életét bevárja.

Vlasics György : Párbeszéd

Könnyezve dobom el az eddig leélt éltem
nincs már bennem semmi mitől eddig féltem.
elveszett mi csodáltatott itt e kies Földön
a környezetem bezárult, mint egy rideg börtön.

Vesd le hát a sötét ruhád, amit belül hordasz
Elmúlt már mi elszomorít, akár mi is volt az.
Elveszett a sötét Földed, nem vagy már te szolga
Mostantól majd jókedvedet úsztasd be a borba

Nem tudom mi az mi korábban mosolyra csalt
és nem értem mi az, amit a kövérke úgy falt.
Elveszett mi csodát hozott itt e kies Földön
méregüstöm zöldje éjszín zöldet főzzön.

Nézd, barátom mindig a fényes részét benne
mit elvesztettél jobb helyen van mint nálad itt lenne
Dehogy veszett oda csoda itt e napos Földön
hát hogy lehetne ilyen csodás bármiféle börtön?

Úgy marja a bensőm, ahogy a Király vize tenné
és a fájdalmaim kardját tűzélesre fenné.
Elveszett mi csodát adott itt e kies Földön
Karjaim a csuklyás halál karjaiba öltöm.

Ember! Hallgatom e sirámot, és nyál gyűlik a számba
elég lenne a fele is, hogy betöltsem a tálba
Elveszett mi csodát vitt ebbe a zöld Földbe?
Mi fenének nyivákolsz mint macska a tejet adó ölbe?

Higgy magadba, és a sorsba: bármit dob is feléd
legyél készen, bármily részen akárki jön feléd!
Nem lenne a Földed kies, ha öntöznéd a magját
és nem nevelnéd gyerek helyett nyálcsorgató Apját.

Vlasics György : A feltámadó Lesbia

Az irány immár Sappho csókja,
s ajkainak rózsás bókja
csábít arra, hogy kezét várja,
míg a férfiakat rossznak látja
majd rádöbbennek egymás hátán,
hogy minden férfi a gonosz Sátán.
Várnak egy szép női kezet,
hogy majd a testükön az keres jelet.
Fejet hajt majd minden lánynak,
hogy lába között minden vágynak
ágynak színét váltogatja,
és színek szerint válogatja.

Helyet foglal minden széken,
ha egy női illat helyez éppen
szépen formált női felet,
az izmos férfi hátsó helyett.
Felette van minden hímnek,
hogy szülője legyen bármily címnek
Feminim vagy feminista,
egyre megy, ha minden Pista,
lusta gyíkját, az utca minden standja,
lista szerint árusítja
Károsítja a tini kislányt,
ha egy "Annát" választ nem egy "Istvánt".

Mert a Leszbosz sziget őt is várja,
s ha barátnőjét másnak látja
segít minden bíbor lángú,
saját nemnek rózsás szájú
Angyal képű divatmámor,
hogy mégis női szívbe lőjön Ámor.
Mert nem lehet, hogy férfi kelljen,
ha itt van testem, nedves kelyhem
ajkaiba simítsd kezed,
csak egy nő tudja, hogy mi kell Neked.
Ne hallgasd a hazug himnuszt,
és dobd csak el a férfi mamuszt.

Persze lesz aki majd komolyan vesz,
és a tarsolyodba arany pénzt tesz.
A sós csapkod majd csókokat a parthoz,
ahogy én csapnálak most is falhoz.
E szavakkal bújik elő a mesemondó,
de nem mondja, hogy ez mind sztornó:
Pornófilmes lehetne most minden férfi,
ha a két női testet együtt kéri
de mit várjunk egy olyan kortól,
mely megdöglik lassan attól a kórtól
amely minden napunk sütögeti,
és vele idegeinket ütögeti.

Buta lennék, ha szótlan tenném,
és szavak nélkül megfesteném
persze megtehetném gondok nélkül,
végül eltávoznék gombok nélkül.
De az ecset nem esik ki ujjam közül,
és nem vagyok az ki bárgyún örül.
De kerülöm a szavak árját,
hogy ne válasszak egy szőke árját
és hogy száját nehogy szóra nyissa,
mert firkászoknak ez a jussa.
Jer, barát! Ezt látom én ha széjjelnézek,
és lesütöm a pillám, ha éjjel érzek.
Szennylapokból látod beteg korunk,
de ki ne lötyköld meleg borunk!

Vlasics György : Szakítópróba

Lefeküdnék én, de melletted már állnak

minek lenne nője egy ilyen figurának?

Ábrándokat kerget a lepkeszárny a kertben

utánanézek, hogy hátha engem fejben

valaki már elfogadott régen, el is ejtem

szépen ha nincsen kezem régen, amibe elrejtem

Fejtem én a tehenet, amíg csak elbírtam

annyit időt ültem, hogy magamat elsírtam.

Sírok között állok, hogy a mindennapok szebben

álljanak fel szemben, és bizony észrevettem

hogy azt is elfelejtem, miért nem kerestem

jobban amit kéne, és miért nincsen vége?

Onnan nem tehénnek látszik, ha sokat

el is játszik, és a szerepekből ki se látszik?

Mondd el nekem szépen, hogy ezen a képen

miért látszol szépnek, mikor pedig éppen

én látszom itt szépnek, de legalább is épnek

idegileg szépen kisimulok, ha úgy meg nem tépnek.

Megkérdem én végre, hogy a szavaimnak éle

azért van, mert vége, s a folyónak széle

nem látszik majd tőled? Vagy vegyem el tőröd,

amivel majd bőröd, barnán lesz az őröd?

Nem úgy van az, csávó! - mondod, s rajtad csákó

van és nagyon klassz, de én sem vagyok ... ez s amaz.

Napba nézel, hogy az vajon tiszta, de ő nem néz vissza

inkább elsüt messze, hogy a kezem tesz-e

valami oly szépet, amitől majd véged, s amitől a képed

cipóféle lesz majd, de nem okozok ily bajt

hogy sátánféle arccal, a kezembe foglak

és a műholdakhoz rúglak.

Vlasics György : Ellentétek oldalai

Ha magamba nézek csak ellentéteket látok

durva lelkem simogatva, jó jeleket hol találok?

Egyes dolgok megbántanak, míg mások adnak sorsot

egyik ember megcukrozna, a másik rám szórná a borsot

Estét látok, ha kinézek az ablakomon nappal

és elveszítem a hitemet ha beszélek egy pappal

Elzavarom a disznóimat ha én vagyok a kondás

és vigyorogva fogadom ha rajtam van a rontás

Napba nézve nyitott szemmel meglátom a Holdat

és fogaim közt fogak híján kiköpöm a tollat.

Bátran nézek a szemedbe ha nálad van a fegyver

De eliszkolok gyáva módon, ha kezet nyújtasz egyszer.

Barátodként szúrlak hátba, mert kedves voltál vélem

mert a kedvességet ismerőstől igen-igen félem

Felgyújtja a képzeletem, ha nem történik semmi

és meghalok az unalomtól, ha mindig van mit tenni.

A sötétben is csillogónak látok, minden lapos putrit

és fizetési ígéretnek veszem én a minden heti lutrit.

A gazdagokkal nem kezelek, mert mocskos lesz a lelkem

majd a hontalanul utcán ülő nyeri meg a telkem

Eldobnám én mindenemet, hogy enyém legyen minden

és megvennék én számos bóvlit, hogy elregéljem: semmi pénzem sincsen

A sivatagban hullámokban úsznék egyet a forró dűnék hátán

A tengerben meg menetelnék, mint a mennyekben a Sátán.

Ide-oda tántorgónak látom én az egyenesen futót,

és a lassú léptű öregúrtól venném el a mankót

Minden tettem félreértik és félremérik, és hiába teszek mindent jól,

ha a gaztetteim sem húznak ki a bajomból

Vlasics György : Sírhalomnál

A sötétnek tetsző szemek álmomban arcomra fagynak,
elmondanak minden titkot majd árván hagynak.
Romos falak között járok,
hol régen palota állt, ott ma emlékeken állok.

Várok a régmúltra, hogy daloljanak rózsás ajkaid.
Eszembe jut, ahogy szavak nélkül tudtam már titkaid
Jobban ismertelek az első pillantással, mint bárki más azelőtt.
Te rettegtél tőlem, mert tudtam azt mit rejtettél más előtt.

Falak mögé bújva, félve felém léptél mégis egy lépést...
majd még egyet, és még egyet, eldobva a féltést.
Magad mögött hagytad a régi döntéseid és a bizalmat
amit rossz kezekbe helyeztél az évek alatt.
Magad mögött hagyod most mindazt
ahol boldogságot boldogtalansággal vegyítettél az ég kékjébe...

Míg meg nem láttuk egymást fehérbe öltözött szívvel és testtel,
és tetszhalottak tettekkel éltünk.
Vágytól sötétlő szemek néznek rám, és nem találnak ott,
amit hajómmal elérni vágytam: a napsütötte partot.
Melletted.

Most is ott vagyok, és szavak nélkül is szólok Hozzád
oly szavakkal, amiket előtte mindig vártál,
olyan érzésekkel, amikért sohasem szántál,
és amik rabul ejtettek.

Hiába menekültél, és néztél rám míg kértelek
és remegő szavakkal bújtál pajzsod mögé, hogy ne kísértselek.
De hiába volt minden praktika, mi örökre együtt maradunk,
mert mindig csak egyet, csak egyet akarunk.

Szerelmem!
Az utolsó szó jogán szólok most Hozzád, és búcsúnkat sem így akartuk.
Te az eget nézed faboltozat takarásában,
én a földet nézem, ami Téged takar el előlem.
A sötét rabló elvitt tőlem,
és a koporsó eltakar előlem.

De nem halt meg ami te vagy:
a makacsságod és fájdalmad
küzdeni akarásod ami maga az akarat.
Az élet győzelme míg az elmúlás arat.

Az élet, ami a tenyerünkből evett, és
Amit együtt mostunk át mindennapjaink imáival,...
mert minden csak rólunk szólt minden mondat,
és minden pillanat...
még akkor is, amikor még nem is tudtál rólam.

A szemeidtől búcsúzom. A földhalmok tested akarják,
a felhők az égboltot takarják.
Várj rám Kedves, mert eljön a nap,
és megjövök... ahogy a mennyek akarják.

Vlasics György : A kardod szelet támaszt

Kölyökszemmel nézel szellőt
a múltba néző eljövendőt
Várakozó kövön állva
nézz bele a nagyvilágba

Bánatosan szíved dobban
dobban-robban csóvád lobban
Szelet arat, mert vihart vetett
s évnek érzel minden hetet

Vétett sokat maga ellen
és barátkozott Szombathelyen
Helyben lépett keblet tépett
mondott csúnyát, mondott szépet

Képet néztél, ha nagyot léptél
a világ kincsével elégtél
Virágba lépsz mindenképpen
ha más nyomába belelibben

A szerencse is Téged kegyel
de neked nem jó, ha másra lehel
Négy levéllel találsz herét
de kifacsarod teljes nevét.

Látnod is kéne, nemcsak nézni
S a szabadságod el is érni.
Érti kegyed, amit mondok
ha szerelmeket fel is bontok.

Mert szellő vagyok, simogatok
a virágokkal bólogatok
Pajtásaim mind a bokrok
a hajukba belekapok.

A fáknak karját cirógatom
az öregeket karolgatom.
aztán ha kell szárnyra kelek
és a jövendődről énekelek.

Hallgasd hangom, nem is csábít
hidd el, neked ez is számít!
Fejed hiszi amit képzel
és hazugságnak amit érzel.

Értsd meg kérlek, nem én bántlak
ezt elméd teszi önmagának.
Bíznod kéne a tartásodban,
és nemcsak üres pajtásokban!

A szellő barátod volt, bármit hittél
de elfújtál, és üres lettél.
Ám ítélkezni nem én fogok
csak barátként elfogadok.

Ami történt élénken él
Harmincasként messze mentél.
Menj csak messze, ha így döntöttél
És Tavaszodból így lett Tél.

Vlasics György : Adj ritmust!

Menj az utcán, a ritmus placcán
vándorolj a világosba, a belvárosi virágosba
inni kell, de minek sokat, ha kevéstől is válaszokat
kapsz te bátor járókelő, ettől leszel előkelő.

Adj már ritmust, és végre izmost
lábbal verve ezt a taktust, ez majd lakmuszt
kever bele, és csókolózni fogsz majd holnap vele
Összeölel minden hitet, amit ember el is hihet.

Lásd, hogy nincsen semmi izmus, ha már készen kapod Jézus Krisztust
nincsen gondod és gondolatod, ha a hittel magad fojtogatod
Egy bátor lepke kever bele, és találkozni is fogsz majd vele
kérdésekkel legyél tele, ha megcsaphat az élet szele.

Adj már ritmust életednek, és ne higgy mindent véletlennek
ami történt, okkal történt, óriást is láss, ne csak törpét
Világ változz, és te is vele, így elindulhatsz valamerre
s hogy vakvágányra rá ne tegyen, a nyavalygásból elég legyen!

Vlasics György : Segélyt regélj!

Barátom, nézz magadba igazából,
És mondd: látsz-e ott egy csodatábort?
Ha régen néztem önmagamba,
Akkor léptem nyomban hazugságba.

Élni nehéz, nemcsak félni
Másokból csak koncot tépni.
Más életemben olyat láttam
Amit leírok így hamarjában:

Sötétben élő zárvány-élet
a mindennapoktól is félek.
Fiatalságomra a Hold rajzol kort
és a Nap tünteti el a halálos kórt

Sorsom élem keseregve,
és vágyaimat szenderegve.
Álmom mindaz, amit a holnap hozhat
a tegnapokhoz sorakozhat

S a szomjúhozó zarándok, ha
Kutat ás a sivatagba.
Ha vizet nyer a mondandója,
Elsorolja mi a szívét nyomja.

Ha nem jön víz, csak száraz homok
nem lesz szó, csak száraz torok.
Ha lelkedből lesz csendes tenger
akkor úszhat benne igaz ember.

Nem érted, hogy mi a lényeg,
e mondatszülő vers-regének?
Szívedbe nézz, és ne a mélybe
a semmitmondó messzeségbe!

Vlasics György : Sztár(uló) énekesnő

Bájos a páros, együtt a fényben
könnyű fejjel feledésben
Szép a mosoly, s nincsen vége
hisz szélte-hossza világ szépe.

Ó, micsoda hajzat, és milyen csoda ruha
éteri költemény annak minden sora
Gyönyörű a fogsor, ne csodálkozz rajta
"Afrika-egyéves-bevétele"-fajta

Gondoljunk csak bele, hogy megérdemelte:
azt a számot olyan szépen elénekelte.
és ez a modellfiú milyen fess mellette
és azon a plakáton magát, hogy kellette.

Megérdemelik ezek aztán minden centet
hisz szépségükkel kit büntetnek?
Mi fizettük nekik, és ők lettek a sztárok
mint a többi producer megálmodta párok.

És talán egyszer életében végigfut a fején,
hogy a világ nincs teljesen a helyén:
Azután a tél-felhő nyárrá lesz életének egén
és a pénz újra úrrá lesz szívének helyén

Gondolat

Ismernünk kell a múltunkat, mert a múltunk velünk van állandóan... Bennünk, általunk. Olyan, mintha szemben állnánk a tükörképünkkel, de nemcsak egy arc nézne vissza ránk, hanem az összes arcunk.
Ne felejtsd el azt, ami és aki voltál, mert a jelenképed abból fakad ami volt, és a jövő is jelenné majd múlttá válik egyszer a "most" után. Fakó arccá a hatalmas tömegben, és ha nem tudod, hogy melyik arcot keresd, akkor nem találhatod meg önnön magad sem.

Vlasics György : Interjú az új világbúl

A rádióból gyüttek hozzám
seregestül és ilyenformán
mondjam el mán hogy milyen vagyok
az államtúl mennyit kapok

Hogyan látom a világ sorsát,
a hitelválság széltit-hosszát.
Assemtom, hogy mi a válság,
eszik-e, vagy meg is isszák...?

És hogy mi a hitel, a tetejében aztat se t'om
pöll, ha a zsebeimben nincsen zseton?
A kocsmában ismerek ám ilyenfélét
a borivászat rovátkásas részét

Ha elfogyott az állam bácsi segélypé'ze
a pultoskislyány szebbik része
A rovátkával jelez minden sillert
a gigámon leszánkázó minden litert

Aztán nyaggatnak a szomszédomrúl
az ellopott kondéromrúl
Mondom neki: húzzál innen,
míg szípen mondom, szíp testvírem!

Sokat kérdez, aki semmit sem bír:
ha igazából tudni vágyna, nem fut el így
Ahhoz húz, aki többet ad majd
gyáva népnek adnak majd zajt.

Nézz körül:
a kérdésekből nem élhetsz meg
a válaszokból sem értesz meg
A semmi ágán ülve jajgatsz
madárzabot ropogtathatsz.