elment már a kedve
szójátékot játszik
hogy ne is legyen rendbe.
Kócos az avar,
millió szám fekszenek benne
oly tarka levelek,
melyeknek mintha lelkük lenne.
Az éjszaka homálya
borongósan borítja be testük
a lámpák fénye nélkül őket
sötét masszának festjük.
Akár egy ravatalon
heverne sok halott porhüvely
vagy egy tetthelyen
a holtest, amit kidíszítettek hajtűvel
Esőtől nyirkosan
bújnak meg a földön
az ősz számukra
egy mozdulatlan börtön.
Léptek cuppannak
Az eltakart csatornafedélen
ahogy haladnak lassan
a sok elázott levélen.
Büdösen és bűnösen
éli végnapjait a város
de estére jön elő
minden, ami igazán káros.
Ki az az ember
aki ilyenkor megy a dolgára
meg a fizimiskájával
szívbajt hoz a rendes polgárra?
Összevagdalt arc
a bicegő járással elég közhelyes
de ahogy a szemedbe néz
abban nincs semmi, ami röhejes.
Összeszorul a szíved
a mellkasodra belülről lapul
és egy laza szívroham
amit tőle kapsz alapul.
A sebhelyes közelít
te falhoz lapulsz félve.
és ha megúszod, elmormolsz
egy imát az utcára érve.
Elhagyva a sikátort
is úgy mozogsz, mint egy ázalag
csúszol-mászol nedvesen
aszfalton vagy a ház alatt
Falevélként remegsz
Minden egyes zajra
Felriadsz sikoltva
És felugrassz a falra.
A félelem elemi
