Vlasics György : Az Istenek háborúja

Első ének

Csillagmezők között szállva,
Eonoknak miriádja
Öreg isteneknek száma véges,
erről szól majd a történet
Szembeszállt az új az őssel,
A bátor féreg a gyáva hőssel.

Sötét szárnyuk kerget felhőt
Elkergeti a jövendőt
Varázsszó száll szembe fémmel
Az enyészet a televénnyel
Vastag bőrük színe arany
Ezüst szemük, arcuk varangy.

Háború kél a szavak vállán
Felmászik az óvatlanok hátán.
Felfegyverzi mind, azt ki gyenge
Mágiával erősítve.
Hadak kapnak síkra, légbe
A háborúba, s messzeségbe.

Kérdezhetnéd, mi a vége,
hogy az istenek is őrültségre
hajtják fejük birka módra
s elfelejtik mi a módja?!
Háborúnak soha nincsen vége
Ha nem mész vissza a kezdetére.

Olyan megérteni a világ sodrát
Mint, elfogadni a lovag bókját.
Mindkettő csak vakon kaszál
És néhanapján el is talál.
Fel kell venni a fonalat
És rávettetni a sugarat.

Elmondom én teneked is
Még ha torkom bereked is.
Hogyan lett a béke völgye
Izzó szívű halál hölgye?!
Minden bajnak az az oka,
Hogy a vágynak nincs bajnoka.

Vágyunk mi mind szépre-jóra,
Mindenre, és annál jobbra
Régen sem volt ez fonákon
fényes szó a trombitákon
Álmuk gazdag de szívük gyáva
Az ősöregnek remeg szája.

Az istenek is vágytak sokra,
és a csillagoknak aranybokra
szirénhangon énekelte
a hatalommal egybekelve.
Minden szavuk hazug kánon
az emberlelket húzzák szánon.

Vlasics György : Röviden

Egy lépéssel előre, majd kettővel lépek hátra
hogy a nevemet ne vedd rossz ízzel a szádra.
Elhiszem, hogy szárnyaimmal szép is lehetek
és amit csak meglátok, mindent el is vehetek.

Vlasics György : Álom az életben

Reszkető könnycseppként hintázok az ágon
mint remegő áradat a menekülő virágon.
Eső esett, vihar jött, de álmodom a jobbról,
el kellene rugaszkodnom a jelentől, a mosttól

Mosolygom a szétszaggatott szirmokon
simogató napfény ül a megfeszülő izmokon.
Meghívom a meleget, hogy távozzon a rossz
legyen szép a boldogság, és tünékeny a gonosz.

Mennydörög a folyóvíz és ordító a felhő
mind aki gyermek, egyszerre majd felnő.
Elfogadtam sorsomat és mindent amit hoz
minden amit megad, és mindent mitől megfoszt

Erről szól az ember: veszteség és győzelem
ami tegnap még a mennybe emelt, mára azt elföldelem.
Lételem a küzdelem és minden amit megnyersz
Egyik kézzel simogatsz, a másikkal meg elversz.

Felhők fölé emelem a gondolataim ha szépek
és a föld alá temetem, ha a levegőtől is félek.
Alakítom a testem, hogy szerethessem magam
és a fájó mindennapokkal színezem át a hajam.

Menekülök a városból, hogy egy régiben is féljek
barátok közé bújva sem érzem magamat szépnek.
Talmi boldogság mögé bújva kergetem a mosolyom,
de aztán a rossz döntéseimmel messzire eldobom.