Vlasics György: Argó után "szabadon"

Isten hozott Téged egy ilyen seprőszagú helyen
és imádkozom hozzá, hogy a jótevőmmé tegyen
Ha reám veted orcád, és mellé pár aranyhangon zengőt
elmesélem, hogy hol töltöttem az elmúlt tíz esztendőt.
Megtudod, hogyan lettem kalandorból földön kúszó koldus
pedig nemrég megcsókolt volna testvéreként Krőzus
Társaimmal megtaláltam a dús kolkhiszi kincset
az enyém volt az egész, majd elvesztettem mindet

Látom a lenéző mosolyod ahogy rám nézel
arra gondolsz: "Ez? Ezzel elbánok félkézzel!"
Sosem voltam oly szép, hogy hőssé váltam volna
nem is váltam múlttá, ha megjelent a holnap
izmom sem volt fejlett, és nem volt bennem kellem
és nem érdekelt semmi, ha nem sikerül ennem
A csinos lányok mindig más fiúkra lestek
rám csak akkor néztek, ha mélabúba estek.

Otthon mindent kaptam, ha verés volt a vége
ha nem mozdultam gyorsan, hát felrúgtak az égbe
láttam a szivárványt, ha csodát vágytam látni
a lilára vert romban az arcom megtalálni
Bársonyba és szerető családra vágytam
míg az istállóban egy ázott kutyával háltam.
Aztán egy nap a palotából hosszú útra keltek
és meglepetésere -szolgaként- maguk mellé vettek.

Argonauták közt szálltam én fel hajóra
remegő lábakkal lépdeltem a pallóra
keskeny volt az ösvény, és nagyon messze a part
úgy ringott a hajó, ahogy csak akart
Úgy rettegtem a hullámzó tengertől
ahogy az emberek mindig is az ismeretlentől
odaindultunk ahol addig még senki sem volt
nem jött vissza onnan senki, sem élő, sem holt.

Jaszón kapitány a hídon úgy köszönti a napot
ahogy kiosztja a hátán ferdén cinkelt lapot:
"Cimborák és legények, az asszonyok nyomán
kalandra fel! Indulás az Aranygyapjú után!"
A mohó és csatákon edzett zord marconák
akiknek felharsannak fejükben a csillogó harsonák.
"Szép az arany csillogása!" Szép bizony a fényben,
azt látjuk mi elmerengve a messzeségben.

"De ha nem vonz ez a távol, mert közel is van kincs
a családdal együtt lenni, na annak párja nincs.
Tengerre az ember csak biztos szívvel szállhat
ahogy lelked háza is csak biztos alapon állhat!"
Mikor kint tombol a nagy víz, de belül minden csendes
minden bútól, bajtól, ellenszenvtől mentes.
Akkor kapod meg te a legnagyobb díjat
mert az ember csak megnyugtató szavakban bízhat."

"Eljött ez e nap, hogy búcsút vegyek szépen
mert a sorsom lapját bizony kettétéptem
Új utakra lépek, új saruban lábam
oly ösvényre tértem, ahol még nem jártam
Elhajózom messze, a szelek szárnyán leszek
de közös sorsunk kosarába sok emléket teszek
Hosszú még az élet, és oly kicsit a világ
hogy illatoz még minekünk ugyan az a virág."

Így szólott a király a parton maradókhoz
és a kifutást látni vágyó iparkodókhoz.
Aztán ellépett a korláttól, és az őt imádó bálványtól
A városszörnyeteg búcsúzott szépen a királytól
majd ránk nézett és legyintett
akár egy rossz versenyzőt megintett
és amikor kifutottunk a tengerre a nyílt végtelenbe
rászakadt a teher az emberre, a véges értelemre.

Vlasics György: Levetett levelek

Fáradt ez a város

elment már a kedve

szójátékot játszik

hogy ne is legyen rendbe.

Kócos az avar,

millió szám fekszenek benne

oly tarka levelek,

melyeknek mintha lelkük lenne.

Az éjszaka homálya

borongósan borítja be testük

a lámpák fénye nélkül őket

sötét masszának festjük.

Akár egy ravatalon

heverne sok halott porhüvely

vagy egy tetthelyen

a holtest, amit kidíszítettek hajtűvel

Esőtől nyirkosan

bújnak meg a földön

az ősz számukra

egy mozdulatlan börtön.

Léptek cuppannak

Az eltakart csatornafedélen

ahogy haladnak lassan

a sok elázott levélen.

Büdösen és bűnösen

éli végnapjait a város

de estére jön elő

minden, ami igazán káros.

Ki az az ember

aki ilyenkor megy a dolgára

meg a fizimiskájával

szívbajt hoz a rendes polgárra?

Összevagdalt arc

a bicegő járással elég közhelyes

de ahogy a szemedbe néz

abban nincs semmi, ami röhejes.

Összeszorul a szíved

a mellkasodra belülről lapul

és egy laza szívroham

amit tőle kapsz alapul.

A sebhelyes közelít

te falhoz lapulsz félve.

és ha megúszod, elmormolsz

egy imát az utcára érve.

Elhagyva a sikátort

is úgy mozogsz, mint egy ázalag

csúszol-mászol nedvesen

aszfalton vagy a ház alatt

Falevélként remegsz

Minden egyes zajra

Felriadsz sikoltva

És felugrassz a falra.

A félelem elemi

Vlasics György: Utasok vagyunk

A szélrózsa fújta embereket

és embereket hordó szekereket

látok milliónyit magam körül

Élet szülte mosolyok ülnek

mikor a szájak mentén előkerülnek

Ha egymásra nézünk.

Háború van mindenütt

keserű az életünk

de mihaszna az életünk.

Csak menekülünk a halál elől

menekülünk a bátrak előtt

menekülünk a szekerünkön.

Próbálunk mi beszélgetni

próbáljuk mi megérteni

hogy mi is történt velünk?

Egymásra nézünk a piszok felett

összebújunk egymás mellett

hogy még tovább éljünk.

Rohanunk a messzeségbe

hogy elbújjunk egy rekettyésbe

Élni még egy napig.

Gyávák szülte igazság az,

Hogy a napok adta igazságnak

A lelked lesz az ára.

Az országutak népe színes

Sok nyelvű a polgár, és a nemes

Ha a túlélésre játszik.

Én is összenézek mindenkivel

Aki felém néz a szemeivel

Ha emberi szóra vágyik.

Hogy ne legyen a sorsod rejtvény

Kérlek, beszélj nekem a néped nyelvén

Mert érteni akarlak.

Mondj el mindent önmagadról

És minden titkot a családodról

Amit elvesztettél.

A régi világ a pénzbe fulladt

S mikor a sok pénzember mind begyulladt

Akkor jött a háború.

Vlasics György: Leteremtette..

A teremtményem vagy,

Én teremtettelek, én adtam Neked alakot.

És én adtam Neked értelmet is, szavakat a képekhez.

És gyűlöllek. A gyomromba markol a kín ha rád nézek

A teremtményem vagy.

Tőlem kaptad mindazt, ami most vagy.

Nézlek, ahogy beszélsz, hallgatom amit mondasz

ahogy affektálva ejted a szavakat, ami elborzaszt

A teremtőd vagyok.

Kivakartalak a mocsokból, hogy élhess.

És te arra használod mindazt, amit tőlem kaptál,

hogy még értelmetlenebbé tedd mindazt, amit elrontottál.

A teremtőd vagyok,

és sokszor elgondolkozom...

Vajon tudod, hogy miért tettelek azzá, ami lettél?

és azt vajon tudod, hogy eddig magadért milyen keveset tettél?

A teremtőd vagyok.

és látom, hogy semmit sem értesz.

Hogyan is értenéd azt, hogy régen tiéd volt a világ

amely melletted elfutva már csak utánad kiált.

Én teremtettelek,

És látom haszontalanságod.

Mire vagy, ahogy folyton csak fekszel

akármi történik semmit, de semmit sem cselekszel.

Lenézek rád a teremtődként,

búcsúpillantás ez a gyilkosodtól.

Rosszulléttel dacolva nézlek, ahogy a vizek elúsznak

melletted, míg frappáns mozdulattal lehúzlak

Vlasics György: A csehó meg a lány

Mikor beléptem a csehóba
ahol mindenki koszos és emelkedett hangulatokat vált
Megláttam a sorsom a tömött dekoltázsban
láttad te is a tiédet abban a pillanatban?

Mikor beléptem a csehóba
ott aztán mindenki mocskos és részeg pillantásokat vált
ott talált engem minden este, ahogy őt is
ahol minden minden haj fekete még a rőt is

Mikor bent voltam a csehóban
ott lettem én is mocskos és részeg
ahogy mindenki más én is megrészegültem tőle
és még csak ezután jött az a sok olcsó lőre

Aztán nagyon eláztam abban a csehóban
ott aztán ez nem egy meglepő dolog, ezt elhiheted
ott látott meg ő az olcsó szemeivel
és tapogatott meg remegő kezeivel

Ott abban a csehóban este
Remegett neki aztán mindene, nemcsak a keze
fogdosta is mindenem amit a pia nem puhított
és az élet nem kurtított meg.

Abban a csehóban akkor már minden
Kemény pillanat volt elhiheted
Nézett rám a pia szülte szerelmével
míg én foglalkoztam a melleivel.

Mondtam neki abban a csehóban
"Húzzunk el innen kettesbe', kislány"
de ő nem értette meg elsőre
hogy itt nem jutunk el egyről a kettőre

Sokan voltak akkor este abban a csehóban
a nászt nem ülhettük meg hát azonnal
És még meg kellett vele értetnem gyorsan
hogy el kell húzunk a villámba' onnan

Löktem neki a rizsát a csehóban
Fel is fogta végre egy óra múlva, hogy mi a dolga
egy egyszerű csereüzlet lett a szerelem vége
ahogy minden szerelemnek ez lesz a része

Végül a sikátorban a csehó háta mögött
enyém lett az amit a lába között őrzött
Megértettem azt is, hogy miért olyan üveges a tekintete
amikor a fehér botját az asztal alól elővette.

Vlasics György: Fele-fele

Már elmúlt déli tizenkét óra pár perccel, amikor a korgó gyomrom, és kalandvágyam az utcára kergetett.

Kiléptem a házból, a Nap felé néztem behunyt szemmel, és egy röpke pillanatig saját világomba merülve élveztem a simogató meleget az arcomon. A szemhéjam narancssárgán világított a Nap erejétől, és ez az érzés mosolyra késztetett, mert gyerekes boldogságot éreztem tőle. Aztán elfintorodtam, ahogy a gyomrom követelőzően jelét adta ürességének. Menni kell!

Elfordultam jobbra, és elindultam az utcán a közeli Cserszömörce nevű kávéházba, hogy az ebédemet elfogyasszam. A törzshelyemmé avanzsált kávézó remek hely volt egy könnyű étek elfogyasztására, valamint a szociális érzékenységem ébrentartására. Az ott dolgozók által az árak, és a vendégek iránti kíváncsiság is erősen mérsékelt volt, ám ez sem tántoríthat el senkit attól, hogy beszélgetést költse el az étkezésre szánt idejét.

A hely díjszabása azért is volt nagyon szimpatikus számomra, mert valami csoda folytán – vagy csak lustaságból – a hetvenes évek árlistáját használták, ami finoman szólva sem volt túlárazva.

A kevéske szerződi jogdíjam még kitartott ezekre az olcsó étkezésekre, ezért ugyan nem kellett a „templom egere-projekt”-ben teljesen részt vennem alanyi jogon, de tudtam, hogy lassan megint írásra kell vetemednem, ha nem akarok éhen halni. A pár hónapja még bőven ömlő tej-méz pénz-folyóm, mára már csak csordogáló erecskévé szelídült.

Lassan, ráérősen sétáltam a hepehupás utcán, élveztem a vénasszonyok nyarát. A jókedvem miatt nem az egyenetlen talajt néztem magam előtt, hanem az utcán szembejövő embereket, és írói erőmet próbálgatva mindegyikükre sztorikat aggattam.

Az a bajszos öreg pasi például úgy jár, mint aki karót nyelt: biztos valami nyugállományú katonatiszt, talán magas rangú főtisztként vonult nyugdíjba, mert eléggé magasra emelt orral nézi az embereket maga körül. Ez az egyenruhások megvetése a civilek felé, akik a főtéren üldögélve az időt múlatják.

Az a fiatalember, pedig aki az öngyújtóját próbálta életre csiholni, az öltözéke alapján biztos diák-féle. Az öngyújtója drága, a ruhája nem. Talán gazdag szülők, lázadó gyermeke. Tipikus gyermeki butaság, mert csak a pénzt és a kényelmet fogadja el a szüleitől, a vele járó axiómát nem. „A pénzed jöhet, te nem!”

Az anyuka a babakocsival, az idős hölgy a bevásárlókocsijával halad a dolgára. Az egyik tempósan, a másik lassabban; egy másik idős matróna a padon a tér közepén elhelyezkedő szobor talapzatán üldögélt. Kezében kenyérdarab. A galambok ott járkálnak körülötte, de ő nem eteti őket. Talán elbambult; az eltelt éveinek súlya nyomja elméjét.

Érdekes játék ez, minden ember egy kisregény; valamint elvonja az ember figyelmét az éhségről is, amely pedig olyan akár egy hisztis gyerek: minél inkább próbálsz nem figyelni rá, annál inkább megjön a kedve a rosszalkodáshoz, hogy felhívja magára a figyelmed. A bájos gyermek.

Visszatérve a térre, szinkópásan lépdeltem tovább a budapesti utcán. Lábaim a macskaköveket tapodták, részeg tengerészesre változtatva járásom girbegurbaságukkal; árnyékom fáradt színészként játszotta a szerepem a földön. Minden túlzottan is hétköznapi volt körülöttem. Aztán megláttam Őt.

Egy vonzó nő képében, aki visszafogott blézert, és szoknyát viselve lépett be az életembe. Az elkövetkező percekben ő lett az univerzumom közepe, és én pedig az ő keringő kisbolygója. Ránézek, és letaglóz a vágy. A napsütésben felszikrázó, barnás haját az enyhe szellő fésülte át, minden lebbenése a szívem viharos dobbanását hozta magával. Merész szabású orra ellenére, nem láttam bátornak, inkább félénknek. Ringó csípővel és telt kebleivel az igazi asszonyi bájt testesítette meg előttem.

Próbálom megzabolázni a gondolataim. A szemébe akarok nézni, a tudtára akarom adni, hogy mennyire lenyűgözött a maga mesterkéletlen tökéletességével. Talán éppen a félénksége miatt nem viszonozza egyértelműen pillantásom. Az idő lelassul számunkra. Ránézek, visszanéz, elkapja a tekintetét, nézi a köveket a földön, hát lenézek én is, ő újra engem mér végig. Amikor újra felnézek rá, akkor az égen szálló madarakat találja végtelenül bájosnak és képzelet gazdagnak.

Aztán addig nézzük a talmi világot, hogy mégsem látjuk a valóságot; én elbambulva mentem előre, ő pedig az eget nézte, így aztán mikor meglátjuk a másikat az utolsó pillanatban, már késő, és egymásnak megyünk. Elkaptam a karját, hogy el ne essen, és szobormerevvé váltunk.

Erre mondják, hogy megfagy a levegő, szinte megállt a kés benne. Az idő is lassabb lábakon járt, míg fel nem ocsúdtunk mindketten a történtekből. Az incidens megtörtént, sajnáljuk ám nagyon, közben találgatjuk a másik reakcióját:

- "Haragszik vagy megbocsát emiatt?" – gondolkodom én imígyen. Végül is, én voltam főként, aki elbambultam.

- "Rövid-, avagy távollátó lehet?" - így a nő. – „Nem látta, hogy jövök? Jobban is figyelhetne, egy ilyen csinos, jóképű fiatalember. Milyen szuggesztív a tekintete.”

- "Ő is vágyik rám, és meg is érinthetem? Remélem nem zavarja, hogy fogom még mindig a karját…" – így én. Jó lenne, ha nemcsak így érhetnék hozzá, hogy nekimegyek.

- "Hűha, nagyon is értem, ahogy rám néz, a vágy szinte süt a szemeiből." – így megint ő.

Felizzik a levegő kettőnk között. Az étel iránti éhségem már csak távoli világítótoronyként jelzi a partot, elmém egy bizonyos szeglete átvette az irányítást a többi felett. Hajózik a messzeségbe ahol a felkelő Nap emberi szemként szikrázik egy bájos arcban.

Nem vagyok sem pszichológus, sem valami nagy élet-tudor, de az évek, és a milliónyi találkozás során, amiben  részem volt embertársaimmal, felszedtem némi emocionális érzékenységet és persze rengeteg regényötletet. Sokszor szinte sebészi pontossággal érzek rá mások érzéseire, gondolataira, állapotára. Azonban érzékelésemnek köszönhetően, sokszor átérzem, sőt átveszem a másik vágyait, mozdulatait, magaménak érezve azokat.

Most is ez a képességem szállt meg, és a metakommunikációja világosan közvetítette felém a riadt nyusziként vergődő, férjezett családi állapotú asszonyka vágyait, érzelmeit. A sajátjaimat nem kell bemutatnom, hisz éppen egy mutatós, és formás, középkorú nővel találkoztam.

Mutasson nekem bárki egy olyan egészséges, heteroszexuális, lassan kisebbséget alkotó férfit, akit nem ugyanez a kémiai reakció szállt volna meg, mint akkor engem.

Bűnös gondolatok hevítik fel mind a kettőnk agyát, amitől ez a szemrevaló lányka erősen megretten. Elnézéseket rebegünk, és oly hévvel mentegetjük magunk, mintha ettől kisebb lenne a fájdalmunk.

- Elnézését kérem, Hölgyem! Nem figyeltem, minden az én hibám. – szabadkoztam.

- Nem, nem! Én bambultam el az eget nézve, olyan szép időnk van! - válaszolta a zavartól vöröslő arccal. A hangja akár a szférák zenéje, a kerubok hárfái által kísérve. Meleg tekintetű szemei csüngtek rajtam a mondat közben, de gyorsan tova is röppentek a vállamra, akár egy riadt kismadár.

„Talán szárnyaim nőttek oda? Vagy a szemeim látását nem állja?” Kezdtem úgy érezni magam, mint valamelyik regényhősöm. Talán ezt a jelenetet is meg kéne írnia valakinek” – merengtem magamban.

Közben viszont nem múlt az érzés, hogy milyen tetszetős a szeme, és formás az álla, az orra íve és még formásabb a válla. Lesz, ami lesz, újra megpróbáltam elfogni a fickándozó tekintetét… de nem sikerül, a teringettét! Minden érdekesebb, mint én, ha nézem.

- Kérem, had tegyem jóvá a hibámat, és hívhassam meg Önt egy kávéra. Tudok egy közeli, kellemes helyet. Mit mondd rá? – tettem fel a kérdést, a heves szívdobogástól remegő hangomon.

- Nézze, fiatalember! – vette nagylevegőt a mondandójához a szépség. – Ön nagyon szimpatikus módon próbálja a dolgokat rendbe tenni, de mindketten hibásak vagyunk a figyelmetlenségünkkel. Ezért felesleges ilyen gáláns ajánlatot tennie. Tetejében bárki megláthat Önnel, és a köztünk lévő korkülönbség is sok, nem gondolja? – kérdezte furcsa fintorral az arcán.

Nem értettem őt, hisz minden nőt, ha ilyen tekintettel néz rám (persze csak amikor én nem nézem őt!), ennek oka csak egyetlen lehet: Akar engem.

Nem érdekes a kor, a társadalmi helyzet, csak a kémia. Ennek ellenére nem adja jelét annak, hogy várható rohamaim a meghódítására, találkoznának-e tetszésével. Csak a kifogások.

Aztán hirtelen megérteni véltem, hogy ki lehet ennek az oka. Megláttam a félelmének okát, ott szűkölt a pupilláiban. Nem ő volt az első, egy olyan nő, akinek férje átok.

Ő lehet a pápa, és Michael Jackson egy személyben, ráadásul Brad Pitt testében, legalább is a saját elképzelései szerint. Mert „őszentsége” minden percben vizslat, és akár egy futballbíró, kispadra ültetné a nejét, ha az szabálytalanságot követ el. Asszonyához fordul a napok sodrán sűrűn és kenetteljesen prédikálgat neki:

-„Te vagy a párom, és az én párom nem nézhet másra, csak a férjére!” – szónokolhatja.

Pedig nem is olyan szent ő, mint mondjuk a torinói kendő. Remélem, azt mindenki tudja, hogy miért szent a torinói kendő? Hát mert a mások bűnei miatt szenvedő megváltó arca arra másolta önmagát, miután feladva önmagát kiszenvedte lelkét.

Oly férfiú lehet az arctalan távolban nem nyugvó férj, aki magát bűntelennek érzi a bűnös világgal szemben. A mindennapok útján járva elesik, sőt meg is botlik néha, ez bárkivel megesik, de ő ezt sem tartja szeplőnek. Azonban ha hibát talál párján, akkor aztán sétál fel és sétál alá, mint egy posztóját vesztett bika. S eme dúvad szerep, mint gyáva talár elrejti őt azok elől, akik kíváncsiak, és nyugtalanok az asszony miatt: Barátok, szomszédok, rokonok.

Mit gondolhat egy olyan ember, aki máshol keresi a boldogságot, amit pedig otthon, kutatás nélkül megkaphatna? Hát persze, hogy minden fellelőséget másra hárít, és talán imígyen fonja gondolatai kötelét a fejében kavargó ködben, amit ő gondolatoknak hisz:

„Hej, ezek a szomszédok! Mindig csak beleütik a becsületes emberek dolgába a kíváncsi orrukat. Hová vezetne a világ, ha az elefántok is minden pocsolyába beledugnák az ormányukat? A feleségem az én szántóföldem, és én döntök a sorsa felől, hogy bevetem, vagy parlagon hagyom, nem?”

De visszatérve a félős szépségre, akinek lába között öle ennek ellenére izgatottan várja – illetve várná - férjurának szikkadt tagját. Várja, az csak várja, de hiába várja, hogy kitöltse a másiknak szeretete, vagy vágyainak kulcsa. Azonban az emberének zárja, inkább másik kulcsra száll.  Mint egy méh, repked virágról virágra, és nem veszi észre, hogy felesége virága szebb, mint az összes többi.

Mások persze észreveszik az oldalbordát, de minek? Neki igazán csak a hites ura kell, és a félelem mellett emiatt is szenved szegény pára.

Minden bizonnyal magtalan az ugar, amin ők kettecskén élnek, és nem hajt ki élet sem rajta. Szerelem lehetett ez a virág régen, - ahogy neje szívében elhervadva, emlékeiben még mindig az - de ahogy a csillag megy az égen ez is elment egy ideje a messzeségbe, és csak az emlékképe maradt véle.

Visszatérve a földes hasonlathoz, a meszes, gyenge föld is satnya, vagy semmilyen termést nem ad, hiába a vetés, a forgás, meg a bőséges öntés, ha magja csak idegen földön hajt ki. A természetben az a szép, hogy bármit csinálunk vele, akkor is kipendül a szépsége előbb-utóbb. Hiába a tudatos erdőirtás, a rombolás, az eszeveszett tönkretétele mindennek. A Föld idővel mindig visszanyeri régi fényét.

Szép a szépség, és szép a fogság, azonban belefogni egy ilyen harcba, ahol leginkább az idegen mag sérül – ebben az esetben én –, hiábavalóság, és a valóság sokkal fájdalmasabb, mint elképzelni összefonódásunk, ezért maradok a képzeletnél, és nem kezdek szántani sem.

Ezért egyenes a konklúzió, hogy minek az ekémet, akár egy kést megfenni, ha nem akarok a bevetetlen ugaron szántani.

A fenébe az egésszel, megyek inkább enni – gondoltam, eljutva arra a konklúzióra, mint a viccbeli nyuszika.

- Viszlát. – mondtam, és sarkon fordulva elsiettem a Cserszömörce felé.

  

A kikapós, vonzó elvált nő értetlen arccal nézett utánam, és azon tanakodott magában, hogy a mai flörtje, miért nem várta meg igenlő válaszát, hogy együtt töltsenek pár kellemes kávéházi, majd utána érzéki órát? Ma mondták ki a válását, ezért szívesen ünnepelte volna meg a szabadságát egy ilyen szexi fiatalemberrel. Talán a le nem vett gyűrűje miatt szaladt el?

Vlasics György: Vas

Egy rozsdás vasdarab dacol a széllel
ázik-fázik a hideg földön fekve
az idő elszáll csak felette
meg sem állva egyetlen percre

"Elfut a felé kiáltott szavaimtól
és mindig belém mar ez a mostoha
Azt hiszi a vasról, hogy nehézkes és ostoba
pedig az idő a buta, hogy folyton rohan tova."

"Lehet, hogy félelemből teszi
vagy talán csak szertelen,
hogy nem marad meg egy helyen
bár ne lenne oly heves, mint amennyire szemtelen"

Ez fut át a fekvő fémdarab nem létező agyán
míg nézi az elsuhanó idő szárnyait
látva az alul tik-takkoló lábait
rozsdállva temeti meg- nem-született lányait

Fogy az idő az elmúlás útján
Koppan-roppan minden óra
feketén reccsen rá a mandragóra
Ahogy az éjszaka köszönt a vas kóróra

A nappal belehullik az éj karjába
ott alussza álmát, míg újra eljő
úgy hever ott, akár egy renyhe szerető
és csendben szunnyad mint az éjféli temető

Őrzi őt a sötét karú kedves
mint egy őrült látomás
féltékenyen, hogy fényét ne láthassa más
pedig nem ő lesz a végső állomás

Vlasics György: Fövenyen

Jeges fuvallat borzolja a tengerparti fövenyt
Elmossa lépéseim a mohó víz
Nem tud rólam senki, aki később erre jönne
Legyen bár ezer ember, vagy akár csak tíz

Számolom a hullámokat ahogy partot érnek
Kezeim között a szél bolondul játszik
A homokszemcsékkel körforgást
De a körjáték, inkább csatának látszik

Háború az élet, amelynek jutalma a halál,
S eltűnik minden, ami élni akar
Magába szívhatja a szerelem vihara
Melynek minden pillanata elégetve betakar.

Lábnyomom formát önt a homokba
Megrezdülök egy percre vagy pillanatra
A hideg levegő a kabátomhoz nőtt
Ahogy a vízhez értem pirkadatra

Továbbmegyek, mert látom hív a tömeg
Előttem a feneketlen mélység
A sötétlő fenség, lám magához int
Hogy szemeimben ő legyen a szépség.

...
...
.....

Vlasics György: Esti nap

Vágyom a zajos város festői káoszára
Ahogy a tépázott hajó a kikötő fároszára
Míg hajózik a part felé

Mit tegyek a kézzel ha simogatna folyton
És attól félek, ha megfogom, elrontom
Minden lélegzetvétellel?

Kérem én a csendet, hogy ne legyen ily zajos
Mert a fejem körül, mindenem huzatos
Mint megboldogult elmém.

Kezeimben tartom az élet igaz sóját
Míg TE kezeidben tartod a szerelmünk sorsát
Egyetlen mondatoddal.

Várom a hívó szavad a város forgatagában
Várom most is abban a roskatag várban
Zöldszínű alkonyban

Szavaiddal öltözöm ebben a színes dalárdában
És várom a harcost a sima talárjában
Hogy elvágja a sorsom.

Vlasics György: Ahogy...

Nézlek.
Vágyam forró lázától reszketek
Magamhoz ölellek
És elvesztem az eszem

Vágylak.
ahogy még senki mást, úgy kívánlak
Magamba olvasztalak
Hogy egyek legyünk.

Látlak,
Örökké csak Téged várlak
Ahogy az összesimuló árnyak
Úgy ölelnélek.