Egy rozsdás vasdarab dacol a széllel
ázik-fázik a hideg földön fekve
az idő elszáll csak felette
meg sem állva egyetlen percre
"Elfut a felé kiáltott szavaimtól
és mindig belém mar ez a mostoha
Azt hiszi a vasról, hogy nehézkes és ostoba
pedig az idő a buta, hogy folyton rohan tova."
"Lehet, hogy félelemből teszi
vagy talán csak szertelen,
hogy nem marad meg egy helyen
bár ne lenne oly heves, mint amennyire szemtelen"
Ez fut át a fekvő fémdarab nem létező agyán
míg nézi az elsuhanó idő szárnyait
látva az alul tik-takkoló lábait
rozsdállva temeti meg- nem-született lányait
Fogy az idő az elmúlás útján
Koppan-roppan minden óra
feketén reccsen rá a mandragóra
Ahogy az éjszaka köszönt a vas kóróra
A nappal belehullik az éj karjába
ott alussza álmát, míg újra eljő
úgy hever ott, akár egy renyhe szerető
és csendben szunnyad mint az éjféli temető
Őrzi őt a sötét karú kedves
mint egy őrült látomás
féltékenyen, hogy fényét ne láthassa más
pedig nem ő lesz a végső állomás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése