Vlasics György: Vas

Egy rozsdás vasdarab dacol a széllel
ázik-fázik a hideg földön fekve
az idő elszáll csak felette
meg sem állva egyetlen percre

"Elfut a felé kiáltott szavaimtól
és mindig belém mar ez a mostoha
Azt hiszi a vasról, hogy nehézkes és ostoba
pedig az idő a buta, hogy folyton rohan tova."

"Lehet, hogy félelemből teszi
vagy talán csak szertelen,
hogy nem marad meg egy helyen
bár ne lenne oly heves, mint amennyire szemtelen"

Ez fut át a fekvő fémdarab nem létező agyán
míg nézi az elsuhanó idő szárnyait
látva az alul tik-takkoló lábait
rozsdállva temeti meg- nem-született lányait

Fogy az idő az elmúlás útján
Koppan-roppan minden óra
feketén reccsen rá a mandragóra
Ahogy az éjszaka köszönt a vas kóróra

A nappal belehullik az éj karjába
ott alussza álmát, míg újra eljő
úgy hever ott, akár egy renyhe szerető
és csendben szunnyad mint az éjféli temető

Őrzi őt a sötét karú kedves
mint egy őrült látomás
féltékenyen, hogy fényét ne láthassa más
pedig nem ő lesz a végső állomás

Vlasics György: Fövenyen

Jeges fuvallat borzolja a tengerparti fövenyt
Elmossa lépéseim a mohó víz
Nem tud rólam senki, aki később erre jönne
Legyen bár ezer ember, vagy akár csak tíz

Számolom a hullámokat ahogy partot érnek
Kezeim között a szél bolondul játszik
A homokszemcsékkel körforgást
De a körjáték, inkább csatának látszik

Háború az élet, amelynek jutalma a halál,
S eltűnik minden, ami élni akar
Magába szívhatja a szerelem vihara
Melynek minden pillanata elégetve betakar.

Lábnyomom formát önt a homokba
Megrezdülök egy percre vagy pillanatra
A hideg levegő a kabátomhoz nőtt
Ahogy a vízhez értem pirkadatra

Továbbmegyek, mert látom hív a tömeg
Előttem a feneketlen mélység
A sötétlő fenség, lám magához int
Hogy szemeimben ő legyen a szépség.

...
...
.....

Vlasics György: Esti nap

Vágyom a zajos város festői káoszára
Ahogy a tépázott hajó a kikötő fároszára
Míg hajózik a part felé

Mit tegyek a kézzel ha simogatna folyton
És attól félek, ha megfogom, elrontom
Minden lélegzetvétellel?

Kérem én a csendet, hogy ne legyen ily zajos
Mert a fejem körül, mindenem huzatos
Mint megboldogult elmém.

Kezeimben tartom az élet igaz sóját
Míg TE kezeidben tartod a szerelmünk sorsát
Egyetlen mondatoddal.

Várom a hívó szavad a város forgatagában
Várom most is abban a roskatag várban
Zöldszínű alkonyban

Szavaiddal öltözöm ebben a színes dalárdában
És várom a harcost a sima talárjában
Hogy elvágja a sorsom.

Vlasics György: Ahogy...

Nézlek.
Vágyam forró lázától reszketek
Magamhoz ölellek
És elvesztem az eszem

Vágylak.
ahogy még senki mást, úgy kívánlak
Magamba olvasztalak
Hogy egyek legyünk.

Látlak,
Örökké csak Téged várlak
Ahogy az összesimuló árnyak
Úgy ölelnélek.