Ha a világló Hold bújik el a sötét kabátjába
és cinkos mosollyal kacsint bele mókás kalapjába
gúnyos mosollyal nyúlok bele ezüstszálú hajába
Fekete lett minden ahová csak nézek
fekete a folyó partja, és a madárfészek
fényesebb a gyertya, az árnyat lopó részek
Hiába a büszke tartás, ha elbújnék én félve
átölelve foglak Téged a erdőszélre érve
mert nem akarlak elengedni csókjaidat kérve.
Miért fürdik ezüst fényben az éjszaka lángja
és miért szomjaz ajkaimra, ha a fénye bánja?
Nem lehet, hogy szemeidben szikrát vet a fáklya?
Holtak rengő folyójában fürdetem az éjjelt,
még a csillagok is színtelenre fakítják az ételt
A mohó szívű Szküllé adja át a bételt.
Vételt üvölt torkom a rádióm végén
álomszárnyon küldi szét jeleit a székén
a világ minden tája hagyjon engem békén.
Mert mára már elhiszed, hogy készen van az élet
és mindent amit megkaphatunk hiánytalan részek.
De részeg leszel, ha megtudod, hogy mégis most lesz véged?
Ezt súgja meg nekünk az éjszaka hangja,
a súlyát halkan hazudó ezüst Hold, sanda
fénnyel szemében kacsint ha ütlegel a banda
Ahogy a sör habja is vágyja ott, a város minden bárja
és benne mindig a csapos, akinél a kulcs zárja
és závárja a fegyver oldalán életét bevárja.
