2008. szeptember 30., kedd

Egy gondolat

Azt mondják a taoisták, hogy a mester és tanítvány egy úton jár, hogy megosszák a sorsukat, amíg az út szét nem válik.

2008. szeptember 28., vasárnap

Vlasics György : Tánc

Levelenként építem a kertem, a tavasz akár egy lopakodó tolvaj köszönti a felkelő napsugarakat. Télen még a meleg is hűvösebbnek tűnik, és fázósan húzza össze magát a lelked. Szeretem azokat a napokat, amikor olyan hideg van, hogy harapni tudom a saját lélegzetem, és a tisztasága köhögésre késztet.
A tisztaság mindig ennyire mellbevágó?
A kezembe fogom a saját felhőmet, és elrejtem mielőtt a szél elrabolja onnan. Látod, ahogy elillan akár egy szende szerető? Vágyakozva gondolok a melegre, ami simogatja a bőröm és a fülembe suttogja a forró szellő-csók ígéretét.
A karom lassan emelkedik felfelé, hogy a színtelen eget ostromolja a csalóka szememben. A kard emelkedik és a dér lassan felkúszik rajta, megborzongat a fájdalmas hidege, és a sebészi élessége szívembe repíti a lelkem tüzét. Nincs már hideg, csak a bensőmben táncoló máglya amely felemészti a gondolatok és érzések szívet tépő sanyargatását. Felemelkedem magam fölé, és a szemem kinyitva szembenézek a testem arcával, amely hontalan nyugalommal néz vissza rám. Rájövök, hogy ki ő, köszöntöm hát:
- Üdvözöllek Építőmester! Ez még nem a végső beszélgetés, de hamarosan újra találkozunk! - mondom. A megfoghatatlan mosoly sokáig nem tűnik el az enyémhez hasonló arcról majd lassan feloldódik a kard szülte mozdulatokban az időtlen időben.
A tökéletesség bűvöletében egy testként táncolunk a halálos acél-testvérrel, és a végletes nihil olvasztótégelyét csak a kard suhogása tölti meg értelemmel.
Az utolsó mozdulatba meredve érzem, ahogy az izzadságom egy kövér cseppje végiggördül az arcomon lefelé, majd elhagyva az állam a pengén landol... és eltűnik a semmiben.
A semmiből jött, hogy a semmibe hulljon, és mégis értelmet adjon.

2008. szeptember 24., szerda

Vlasics György : Társas magány

Egy gyertya lángja táncol a sarokban
elöl ül a fényben hátulról az alkóvban
Simogató fénye ad hátteret a családnak
gonoszt ad a szentnek, és glóriát a galádnak

Velem vannak mind, akiket családomnak hívok
velem vannak mégis árvaságban sírok
Kezük után nyúlok és hidegséget érzek
Ha társaságra vágyom emlékükre nézek

Felkelek a székből és kimegyek a folyosóra
tükörbe nézek a kísértetre, eltelik egy óra.
"Bolond vagy" - mondom ki a visszanéző arcnak
az érzelmeket dobtam oda a követelő sarcnak.

Gyűrűző víztükörként élek a beledobott kövekkel
nem az évek szállnak tova a mentőövekkel.
Kezeimben érzem az Apám szellemét
és arcomra karcolja szavainak erejét.

Oldalra nézek, és Anyám is felém lép
Feltépi hangjával, hogy ez is csak emlékkép
Százával harsogó mondatokkal irányítja éltem
eszembe jut, hogy pofonjaitól miért is féltem.

Árvaságom testőrével nem a mának beszéltünk
A Kimérőbe estére egy korsó borra betértünk.
Ma is megyek rőtbe nézni és a tegnapot kísérni
A tegnapról és előttről a napokat kimérni.

Nincsen már szellemük velem a Nap alatt
a szülői házunkról lecsorog a vakolat.
Szomorú sorsommal nincs velem kíséret
Csak testetlen követnek akár egy kísértet.

2008. szeptember 19., péntek

Vlasics György : Lucy világa

Egy pár sort megérdemel a drága Lucy
őt aztán mindenki nagyon szereti
Ha málnaszószos arcán csattan a puszi
pár perc múlva el is feledi.

Egyszerű gondolat kél szárnyra kék szemében
tollait borzolva száll a rúzs felé.
Ruháját gyűrve rózsaszirmos alfelében
tipegő lábait szedi a mag felé.

Mámoros tekintetét mályvaszínű süti pettyezi
egy rózsaszínű tüllszoknya minden álma.
Óvatos tekintete a divatlapokat kergeti:
Na ki az aki a legdivatosabb máma?

Hát ki lenne más, mint a drága Lucy?!
Ő az, aki elhiszi, hogy mindenki szereti
Ha simogatod, olyan mint egy drága nyuszi,
aki épp a fűmagos álmait keresi.

Álmodó szemeit kék fénnyel pettyezi
milyen más a világ a tudat fényében
Lucyt ez a veszély nem fenyegeti
hogy megfulladna gondolatai kényében.

Ha már gondolat szállja meg elvakult elméjét
nem igáz az mást, mint a bárgyúság világát
Várja a herceget, hogy elnyerje szerelmét
de míg az eljön hervasztja a virágát.

2008. szeptember 17., szerda

Vlasics György : Körhinta utca

Van egy mocskos utca, amit mindenki jól ismer
te is jártál arra, többször is már, hidd el.
Vágyakból és macskakőből építették régen
düledező házak ülnek ottan a sorvégen.

Gyerekek is játszanak ott piszkos macskabölcsővel
egy őrült elme szülte őket elrozsdálló körzővel.
Később sem tűnik majd el a fejhez nyomott puska
Csak te vagy nekik egyedül, mocskos Körhinta utca

A sárgálló falak mögött ezernyi a dráma
hazajött a család feje színjózanul: "Csak nektök, csak máma!"
Meglepődnek a családtagok, ilyesmit se vártak:
ital nélkül Apucikát, soha nem is láttak.

Egy másik házban, más az asszonyi robot sorsa
férje megjött, de ő csak a piszkos ruháit mossa
Vége van a munkanapnak, eljött a haverok perce
Az asszony csak bútornak jó, de nehogy más meglesse.

Fáradt szemmel nézel ki a függönyöd mögül,
már észre sem veszed, ha a szíved is örül.
Később sem tűnik majd el a fejhez nyomott puska
csak ez marad meg te neked, a Körhinta utca

Talán holnaptól már önmagam is lehetek
a bőségtálból kezem mellől magamtól is vehetek.
Nincs is más dolgom, mint itt hagyni az utcát
és vele a körhintámnak mindennapos mocskát.

Az út felveti a fejét kátrányba bújt ágyából
tükörképét mutatja meg a kagylóhéjas vágyából
A Körhinta utca útja visszhangozza titkaid
és megtisztítja elszürkülő ablakodnak zugait.

2008. szeptember 16., kedd

Vlasics György : Háborús mélabú

Kedd reggel vége lett a világomnak
szűk lett a szmokingja a királyomnak
véres útra vitte a saját népét
az emberek arcára véste a képét.

Háború!-zengték vidáman mind a harangok
Háború-győzelem!-ezt visszhangozták a barlangok.
Minden a győzelmet akarta, vágyta az országnak
és a golyók keserű zümmögését annak a barbárnak

Mert barbár mind, ki ellenünk van!

Hazafias rügyektől borult zöldbe az ország
az emberek a pénzüket a bankokba hordták.
odaadtak mindent, mit az adó meghagyott,
egyre több földön az asszonyka aratott.

Mert elvitte a vérnász az összes hímneműt
és egyre hidegebbek lettek az ágyneműk.
nem volt szerető, hogy az tegye meleggé,
s az arcokon a hazug mosoly vált merevvé.

Zsíros gyárosok váltak még jobban zsírossá
a pénz amihez jutottak vértől vált mocskossá
a népünk egyre csak fogyott és eltűnt a jólét
és a tavasz sem mosta el a vörössé vált hólét.

Mert áruló mind, ki nem velünk van!

Kezdetben csak az ment el, akiben lobogott a tűz
az álságos hazaszeretet, a hazugon lobogó tűz.
Csak az lett hős katonává, aki vágyott rá
de a vereség tett egy kedd reggel gyilkossá.

Megjött a Levél és tudtam, hogy mennem kell,
hogy vége az eddig életnek, és mind ami érdekel
Kiszedtek az iskolapadból és irány a bakaszag
egy despota akaratából besoroztak.

Ülünk egy vonaton és körbevesz az állatok lőréje
a mosdatlan testszag és a társaim bő vére.
Mindenki lelkesen várja a frontvonal látványát
hogy halálával szolgálja arcátlan bálványát.

Mert áruló mind, aki felettem áll!

Tudom, hogy halálom vár a síneken túl
nem kerestem, mégis gyorsan eljön piszkosul.
Nem gyűlölöm már, kit gyilkolnom kéne
és nem kerget őrületbe a kiömlő vére

Emberek vagyunk mind, kik mások céljait szolgáljuk
más a királyuk, más a nyelvük és más az országuk.
Minden különbségünk ellenére mégis eggyé válunk egy napra
ahogy vérünk-verítékünk hullik a nélkülünk induló holnapra.

Vlasics György : Hogyan érthetném meg?

Hogy érthetném meg az üres Földet?
Ahogy nap-nap után köveket görget.
Ha kell, szilaj felhőivel betakargat
De ha megszólítom, nagyot elhallgat.

Gyermekeitől fél Anyánk szavaink nélkül
Hisz ő volt itt előbb, és ő marad végül
Mi vagyunk az átutazók megsebzett testén
A gyilkosok, akik ingyen élősködnek vérén

Ő a könnyeit hullajtja értünk mindennap
De mégis fáiból szakad ki minden lap
Lap, mit az ember tudatlanul elpazarol,
mert újságját nyomtatja rá számtalanul

Bemocskoljuk szűzies testét
És erőszakot teszünk rajta
Mindennap érzi miattunk vesztét
Mert az ember ostoba-fajta

Elvesztettük Őt már időtlen idő óta
mert nem számít a lelke, csak a kvóta.
A szám, hogy miből mennyit sarcoltunk el tőle
és mi az, amit a mai nap kiszakítottunk belőle?

Mégis teszi a dolgát és eltelik egy újabb nap
Ahogy tisztít az eső és a szellő simogat
Melengeti szívünk minden elsuttogott szavával
és betakargat erdőszínű hajával.

Gyere velem, testvér és segíts nekem
figyelj oda mire lépsz és fogd a kezem!
Gyere és segíts te is Földanyánkon,
ahogy ő teszi ugyanezt mindenáron!

2008. szeptember 8., hétfő

Vlasics György : Egy hajóút pillanatai

Mivel múlt hét csütörtök óta hajókázom (bár csak ma tudtam meg, hogy tényleg...), leírom az élményeimet.

Nyílt víz... csend és mégis a monoton morajlás keveredik a távolodó szikláknak fejelő víztömeg zenéjével. Távolodik a part, amely hazug nyugalmával sokáig tartott fogva... eddig. Utazom.
Nézem milyen szépek a felhők meg, hogy milyen nyugodt és mégis milyen vad az óceán. Ahogy a hajó orra utat tör magának a tajtékos habok között... büszkén és parancsolóan mutatja az erejét a csepp hullámoknak, amelyek apróságuk ellenére is sziklákat formálnak az idő tenyerében. Milyen csekélynek tűnő a hajó ereje a neki készségesen utat engedő óceánéhoz képest. Nem? A halk vízsivatag duruzsolása szinte beszél hozzám, egész napra ellátva pletykával a benne lakozókról: a rég elmúltakról, a jelenlegiekről és az eljövendőkről.
Az utasok is közlékenyek, akár a víz. Mesélnek életükről, és kérdést kérdésre halmozva egy kém magabiztosságával törnek utat az elrejtett gondolatok és történetek felé; a stewardok roppant udvariasan szinte suhannak a lassan ringatózó hajón, kezük, tálcák és kendőik telivé vagy éppen üressé varázsolják a fedélzetet, asztalokat. Igazi varázslók ők, szakmájuk mesterei.
A gyerekek zajosak, a felnőttek pedig diszkrét suttogásra akarják bírni őket, nem tudván, hogy a rövid közjáték csak felerősíti a kicsikben a vágyat a hangos, és érzelmeiket teljesen kiadó játékra. Az előbb is, a sarokban egy nyugágy mögött egy szőke kislány veszekedett apróbb kistestvérével, és próbálta rábeszélni a lenyugvó Nap vörösét idéző arcú szőke húgát, hogy a játék ami nála van, neki jobban kell. Persze anyjuk háta mögött. A csendet figyelő szellő puhán szökken a fedélzetre mellettük, és kacagásra készteti a papírsárkányát eregető kisfiút, mert eddig nem tudta sárkányparipáját a légbe szöktetni a nehéz földről. De a szél, a pajkos szél hóna alá kapja a kartonhuszárt és maga mellé emeli. Ó, boldog gyerekkor!
Látok párokat, akik boldogan ölelik egymást, és feloldódnak egymás mosolyában. Szinte részegítő a látvány, ahogy fittyet hánynak a konvenciókra és félelmekre - amik még kettőnket is gúzsba kötnek, pedig végtelenek vagyunk - és egymás halk becéző szavait a simogatásaik visszahangozzák. Látok idősebb párokat is őket nézve, akik vagy az enyémhez hasonló csendes mosollyal nézik az ifjabbakat vagy irigykedve mint akik elfelejtették saját boldogságuk.
A szél lágyan lengeti a hölgyek lenge ruháját, a Nap lágyan cirógatja a ruhájuk alól kivillanó bátor fehérséget, amely - akár a Montmartre kacér lányai - minden férfi felé kacsingatnak. A férjek, barátok, vőlegények körbelesnek kalapjuk árnyékába rejtve, mert érdeklődésük vörös márványból faragott szobrot állított a villanásnyi kacérságnak. Én fanyar mosollyal nézem a kirakodó vásárt, és inkább arcom a szélbe és napsütésbe tartom, hunyt szemmel Őt nézem... odaát. Nem kergeti hát a pőre bőr látványa arcomba a vért, ahogy a többi unt férfinak... inkább csak kellemes a gondolat, hogy valaki örül ennek a látványnak is. Én csak Őt látom, és senki mást, mert nemcsak a szívem az Övé, hanem minden gondolatom is.
A távolban még nem látom a végállomás mólóját, és felhőbe szökő városának fehérre meszelt falú házait... mégis tekintetem belefúrom a végtelennek tűnő messzeségbe, ahol vár rám az Angyal, hogy fájdalmasan gyönyörű szerelmünk soha véget nem érő álma ne csak odaát, hanem ezen a világon is éljen.