Vlasics György : A világ egy másik szemben

Kinéztem, és rácsodálkoztam a világra
oly ritkán tesszük ezt meg.
Mérget öntünk az édes csodákra
és kéjesen habzsoljuk meg.

Mennyi szépség van egy pici virágban
vagy amikor karjaidba veszed
egy bizakodó apró gyermek mosolyában
ahogy szorítja óvó kezed.

Ujjaiddal simítod végig tiszta arcát
és veszel bele nyílt szemeibe.
Tükörként mutatja életed harcát
és teszi azt a sorsod kezeibe.

Az élet gyönyörű, akár a szerelem,
néha tekints a párod szívébe.
Ne felejtsd, hogy általad lett eleven,
és semmit se kért cserébe.

Bizalom, hit és őszinte vallomás
Tedd meg, és ne félj tőle!
Tudd, hogy ő az utolsó állomás
és nem csak marad egyelőre.

Megtanulod Tőle Napfelkeltéd erejét
és Napnyugtád lesz végtelen.
Álmai megédesítik a napod elejét,
de pillantásától lesz féktelen.

Vlasics György : Várok

Várok egy jelre, a tested zenéjére.
Várom az éjjelt, hogy eljöjjön,
hogy az illatoddal eltöltsön
És végezzen velem szemed.

Várok a dalra, ahogy abbahagyja.
Várok Rád, ahogy még soha másra
Nélküled leszek arctalan árva
és az ölelő karodra vágyom.

Várok a sötétre, hogy elérje
Várom a hangod, hogy megértse
szíved: csak Téged akarlak
és tiszta kezeimmel takarlak.

Várom a csendet, hogy merjek
Várok egy jelre, az egyetlenre.
Mert egy intésedre lehullom
és levélként halódom az avaron.

Vlasics György : Menj a Pokolba vagy a Mennybe

Ma éjjel újra sírtam
mert nincs bennem elég erő, hogy elolvassam
az utolsó szavaid.
Lezártad egy csókkal
Nem, ne most , soha újra
nem felejtem el megérinteni
Nem, ne most, soha újra
Megöl a felejtés
és elvarázsol a messzeség

Menj a pokolba vagy a Mennybe velem
vagy tedd meg nélkülem
Kérd, hogy Veled legyek
de ne azt, hogy elengedjelek

Nincsenek többé
és nem lesznek többé felhőn ülő hazugságok.
Félek a változástól
mert kényszerítenek a körülmények, de mindent megteszek.
Nem miattad kell megpróbáljam,
hogy elvigyem oda magam
Ahol a sötétség sohasem szül fényt
és az árnyék sem nyújt erényt.
Ahol az igazság mélyen belém ég
nem egyetlen percre, hanem minden következőre.

Menj a pokolba vagy a Mennybe velem
vagy tedd meg nélkülem
Kérlek, kérd hogy Veled legyek
de ne azt, hogy elengedjelek.

Az igazság hatalma,
hogy magamat kell megszeretnem
és a fájdalmamat elengednem.
A vakság megöli a jövőt, és gúzsba köti az eljövendőt.
Minden nap leborulok tisztaságod előtt
és hívom a személyes megmentőt.
Adj esélyt a változásnak,
hogy soha többé nem bántanálak.
Innentől némává válik a száj,
és a tettek bizonyítsák, hogy nem fáj.

Földünk... a mi földünk?

A Földünk beteg, mi magunk tettük azzá. Megfázott az ózonréteg teljessége nélkül, megfullad a benzingőztől, mert az erdeinket elpusztítottuk, anélkül, hogy gondolkodtunk volna a pótlásáról, és a testét vegyi anyagokkal mérgeztük meg. ( több infó )
Vajon mit kell tennie akár egyetlen embernek, hogy a világ megértse, hogy rossz irányba halad? Talán egy kétségbeesett kiáltás, egy felrobbantott épület, vagy egy halott csecsemő képe az újságok címlapján?...Nem elég... semmi sem elég!
A világ izgalmakra, vérre, spermára vágyik, és mi tagadás eme témákban szolgálunk is saját magunknak elegendő "szórakozással", akárcsak az ókori Rómában ("Panem et circenses"), csak itt nincs kenyér.

Ki tudja?
Az azonban bizonyos, hogy a világ saját magát temeti, látszólag persze minden szép és fényes… csillogó világot kaptunk szüleinktől, és mit kezdünk vele… a sírba fektetjük. Ahogy illik jó rokonokhoz méltóan, felkészítjük a „nagy alvásra”: megfürdetjük ragyogó fényeinkben, felöltöztetjük szép csillogó városokkal, kifestjük hangos és érzelmekre ható zenével, aztán a földbe tesszük.

Mi emberek azt gondoljuk, hogy ha már halódik, hát mi aztán ne legyünk ellene, inkább legyünk mellette. Persze szegény világunk nem akar menni, de ha már a rajta nyüzsgő ember had azt akarja... Ő még maradna, hogy vigyázzon ránk, de mi ezt már nem akarjuk.

Szomorú világ, ég veled. Nyugodj békében!

A jelek egyértelműek: az emberek boldogtalanok vagy éppen boldognak látszanak, mert körülveszik magukat vak és céltalan, valamint értéktelen tárgyakkal, és emberekkel, hogy úgy látsszon, hogy minden rendben, de valójában mindenki csak keresi a helyét, és céltalan életet él. de ez nem is csoda...
A tv-ből és rádióból özönlik ránk a sok bugyuta reklám, olyan dolgokat ajánlva, amikre semmi szükségünk, és mégis azt sugallva, hogy ha nem vesszük meg, akkor semmi helyünk ebben a csodás színes világban. Értéktelen média-személyiségek szavára figyelünk, és életük kenyerének morzsáin tengődünk érdeklődést felkeltő újságok lapjain, lessük az új híreket: melyik magát "színész"-nek tartó ripacs vagy tv-s "12-egy tucat" mit csinált, kinek csinált vagy szült gyereket. KELL EZ NEKÜNK????

Közben a családok széthullnak; a közösségek magukba temetkeznek; az országok látszólag egyesülnek, de valójában egyéni érdekek szakítják darabokra őket. Éhezés és szegénység ad randevút egymásnak Afrikában, közben Amerika többet költ fegyverekre 6 hónap alatt, mint amennyivel az éhezést fel lehetne számolni véglegesen. Az egyik oldalon a mértéktelen pénzköltés, a másikon a gyermekhalál az éhínség és járványok következtében... valóban sokkal fontosabb, hogy legyen fegyverünk, amivel le lehet mészárolni egymást tömegesen, mint hogy odafigyeljünk egymásra és -uram bocsá'- segítsünk a másikon, akinek szüksége lenne rá... hát persze, hogy sokkal fontosabb Kelemen Anna kutyája vagy Paris Hilton börtönbe menetele! Nem is értem magamat....?!?!?

Ez így leírva elég komoran hangzik, igaz? A világban körbenézve nem látszik minden ennyire sötétnek, akkor miért gondolja bárki is, hogy baj van? Az alma is belülről kezd el rohadni, s míg kívülről minden szépnek tűnik, addig belül a kukacok álságos munkájának eredményeként minden eltűnik, és már csak akkor látszik a rothadás, amikor már késő, és minden menthetetlen, vagy csak nehézkes munkával lehet a kártevők pusztítását eltüntetni, és az almát fogyaszthatóvá tenni.

Miért vagyok dühös? Mert a világ valóban gyönyörű, megoszthatnánk azzal akit szeretünk, és aki szívünknek kedves... de valóban megtehetjük?

A világ a szememben

Sziasztok!

A mai eszmefuttatásom mindenkinek szól, és mégis személyre szabott.
Ma, amikor letettem a telefont, és a lantot, elindultam hazafelé. Nem igazán volt kedvem állni a villamoson, inkább elindultam gyalog. Vagy inkább menekültem...
A körúton odalépett hozzám egy kissé szakadt pasi, és elkezdte volna mondani az élettörténetének rövidített verzióját, imigyen: "figyi, testvér...", eddig jutott, én pedig közbevágtam: "nem vagyok a testvéred". Amilyen - nem kissé zaklatott- lelki állapotban voltam, ez még a gyengített reakcióm volt, igazából azért csináltam, mert nem akartam semmilyen interakciót nyitni vele. Magamban azonban azon imádkoztam, hogy szóljon utánam, mert akkor megfordulhatok, és iszonyatosan összeverhetem... nem tette...
Mentem tovább, és még mindig az volt az érzésem, hogy ha felszállok a villamosra, üvölteni fogok. Így inkább "gyalogoltam" tovább...

Észre vettétek, hogy ha van valami gondotok, és el akartok futni (akár szó szerint, akár képletesen szólva), vagy piába akarjátok fojtani, valamit kezdeni akartok magatokkal, vagy azzal ami tépi a szíveteket, akkor tuti hogy nem használ semmi??
Persze ilyenkor jönnek a jóbarátok segítő szavai: "igazad van, ne fojtsd el a könnyeid", vagy "mekkora szemét, szenvedjen ő, ne te", illetve a "felejtsd el, és lépj tovább. foglalkozz magaddal, és ne vele", de ezek persze semmit sem érnek.
Próbálsz felejteni, de ami a kínzásod okozója, az nem múlik. Sőt, mivel foglalkozol vele, egyre erősebb. De te, mint egy fuldokló a mentőövbe, kapaszkodsz az emlékekbe, az érintésekbe, az érzésekbe. A másik persze igazából már nem akar tőled semmit, de te nem akarod elfelejteni, mert félsz, hogy akkor álomnak fog tűnni az egész, és nem akarsz egy ilyen szerelmet vagy bármi más érzést elveszíteni.
Nos, ahogy mentem át a Margit-hídon megláttam egy uszályt, ahogy úszik felfelé nagy komótosan a Dunán. Ahogy közeledett felém, egyre inkább egy poroszkáló cowboynak láttam, ahogy a lován léptet a porfelhőben. Eszembe jutott egy gondolat: Egy uszály port ver a vizes országúton, követi a fényt, át az alagúton.

Talán nekem is ilyen uszálynak kéne lennem, és elúsznom a messzeségbe, és higgyétek el, legszívesebben megtenném, ó, jaj, de megtenném! De képtelen vagyok rá. Már nem szenvedni akarok, hanem boldognak lenni. Mégis képtelen vagyok megtenni. Egy út lenne a szenvedés kertjéből kifelé, és az elvesztett paradicsomban (Milton után szabadon) az istenek italát kortyolva élni. Meg kéne tennem, és szabadon üvölthetnék a boldogságtól... gyáva vagyok?

Kiss Tibor festmények 2. rész

Tegnap ott hagytam abba, hogy a művészet mit adhat az embernek.
De talán az a gondolat hozza legközelebb a művészet lényegét a valósághoz, hogy: a művészet az alkotó álmait, vágyait, gondolatait önti formába, és ez által készteti a nézőt, hallgatót, élvezőt saját gondolataiba merülésre.

Érdekes, hogy vannak olyan alkotók, akiket a jelenük nem értett meg. Lehetne említeni Van Gogh-ot, vagy Pollock-ot, de a lényeg mindig az, hogy később, amikor kedvelté váltak, akkor valóban megértettük-e a mondanivalójukat, vagy csak divatcikké váltak?! Nagyon nem mindegy.
Bár, hogy ne tűnjek demagógnak, meg kell említenem, hogy a művész az, akinek nem mindegy ez, a rajongónak az érzés számít csupán, hogy megértette (... vagy a médiumok magyarázták el neki az értelmét...) egy művész gondolatait, és részesének érzi magát az alkotásnak.

Én magam, mindig is kerültem, hogy a divatos dolgokat szeressem, vagy használjam, vagy kövessem a divatirányzatokat. Ez az én döntésem, talán abban lehet a hiba, hogy már gyerekként sem szerettem, ha megmondták, hogy mit gondoljak, mit viseljek, mit nézzek, stb.
Nem tudom - ki hogyan van vele - lehet, hogy az önállóság fárasztónak tűnhet, de végül egyedi gondolatokat és tetteket eredményez. Ott követi el a legtöbb alkotó a legnagyobb hibát, hogy kommerszé válik, vagyis behódol a trendnek. Ezáltal szűnik meg az egyénisége.
Ez a hiba - nézetem szerint- nem róható fel egyik kedvencemnek sem, és Kiss Tibinek pedig végképp nem. Tibi talán annyi ideig vált csak kommerszé, amíg a rock 'n' roll élet vagányainak ön-pusztító életét élte. Mindenki szerencséjére felismerte időben, hogy a piával, az ön-utálattal, és a művész-élet szélsőséges vállalásával csak a véghez jut közel, a tökéletes ecsetvonáshoz vagy tökéletes verssorhoz, vagy akár önmagához: soha.
Fontos hozzá tennem, hogy miközben kereste magát, Tibi tökéleteseket alkotott (vagy majdnem tökélyt), de aki már próbálta megfogalmazni magát egy versben, regényben, festményben, fotóban, stb. az tudja, hogy sohasem érzi befejezettnek a "művét". Tökéletesnek meg végképp nem.

Miután kijött az elvonóból, gondolom, nem találta a helyét, csak azt érezte, hogy jó dolog élni. Talán adni akart a világnak valami újat magából. Ezt a megváltozott világképet át akarta nyújtani a vásznon színekkel sikoltva vagy a szövegeiben dalra fakasztani a kabócákat, meg akarta mutatni a változást, a tisztaságot: megújult önmagát.
Jelentem, hogy a jelek szerint sikerült is. Talán mankóvá vált számára az ecset és a zene, de ez csak a mi előnyünk, nekünk akik szeretjük a zenéjét, a szövegeit, az egyedi hangját, és a festményeit.

Örülök, hogy velünk maradt!

Kiss Tibor festmények

Sziasztok,
eme bejegyzésemmel egy korábbi írásomra ( Keszthely-Vízkereszt ) szeretnék referálni. A Vízkereszt-darab bevezetőjében írtam már Kiss Tibi művészi elhivatottságáról, és most szeretnék erről pár szót írni.
Akik ismernek - kevesen vannak- azok tudják, hogy kevés dolog tud kihozni a sodromból, de ezek egyike, amikor valaki művésznek hívja magát. Az rendben van, amikor valakit a kortársai, vagy egy másik "művész" nevez annak, de amikor azt olvasom vagy látom a tv-ben, hogy egy kókler vagy csepűrágónak is alig nevezhető pojáca azt mondja magára, hogy "én, mint művész", akkor fel tudnék robbanni.
Megfigyeltétek, hogy aki valóban művész, - vagyis olyan aki a világot más szemmel, egy kicsit elvontabban látja, de ezen alternatíva segítségével a saját egyszerűbb világnézetünket is elvarázsolja, megváltoztatja- az nem nevezi magát SOHA annak?!
Azok akiket valóban nagyra, - teljesség igénye nélkül - és valódi művésznek tartok: Alföldi Robi, Faludy György (a tehetségtelen feleségét, Fannyt ne is említsük), Goldschmidt Gábor barátom, Török Ádám, végül de nem utolsó sorban Kiss Tibi. ( Lehetne még sorolni másokat is, egyelőre legyen elég ennyi!)
Tibivel, én is, mint mindenki a Quimby nevű zenekara kapcsán találkoztam először.
A zene már elsőre is lenyűgözött a naturalistán ábrázolt emberi aljasság, és bohóság piadesztára emelésével. Ahogy hallgatod, szinte érzed, ahogy az alkohol, mint mennyei nektár csöpög le minden tünetre és élményekre éhes kalandor torkán. Szinte orrodba vág a lokálok cigaretta felhője, és érzed az asztalra kifolyt és fel nem törölt vodka vagy abszint szagát, ahogy keveredik a kocsmazajjal. A hányás már nem tölt el undorral, inkább érdeklődéssel.
És a zene mellett a szövegek azok, amik felemelnek a zaj fölé, és elgondolkodtatnak a körülötted állók mibenlétéről. CSODA!!

És most képzeljük el, hogy az az ember, aki ezt megteremti nekünk tehetséges zenész társaival, ezt a csodát... ő, még arra is képes, hogy koccintva az Istennel, képekbe is öntse vágyait, álmait.

" Van akinek enni kell
Van akinek inni kell
Van akinek talán ennyi sincsen,
Valamiben hinni kell,
Akkor is ha nem felel,
Melléd ül, és koccint veled az Isten."
(Quimby : Parafenomén)

Aki életében már próbált írni, vagy zenét szerezni, vagy akár csak lerajzolni egy ihletett pillanatát, az tudja, hogy milyen nehéz megtenni, hogy kiadod a lelked, és matériát készítesz belőle.


(Kiss Tibor : Ventillátor blues)

Megdöbbentél? Miért is? Ez az ember legtermészetesebb, és legősibb összeolvadása. Nézd meg a képet, és éld át a szereplőkkel együtt az egyesülés tüzét és fejben visszhangzó sikolyát. Érzed már a képet?
Menjünk tovább!
Legyél akár alkotó vagy néző, a művészet a leghétköznapibb dolgokat is másképp láttatja veled, mint ahogy gondolnád! Vegyük csak a National Geographic pillanatképeit... megdöbbentően ábrázolnak még olyan helyzetet is, ami egyébként az utcán fel sem tűnik neked, igaz?

folyt. köv.

Pepsi Sziget 2007.aug.13.

Kicsit megkésve, de had írjam le a tavalyi sziget-élményeimet, ahogy én láttam:

Bélussal 1/2 6-ra beszéltük meg a Filatorigátnál. Előtte kivittem a 3 gyereket Anyuékhoz, aki már nagyon várta az unokáit bár az igazsághoz hozzá kell tennem, hogy Ádám egyre csak azt kérdezte tőlem, hogy nem maradhatna-e velem, mert ő még nem akar hazamenni mondtam, neki, hogy nem lehet, mert olyan helyre megyek, ahol sokan lesznek, és nagy zaj.

Na, a szokásos pesti dugónak köszönhetően késtem meglepően keveset (szinte említésre sem méltó 10 percet... óh istenem, hol vannak már a vad csikó évek, amikor alap volt a 1/3 és 3/4 órás késés...?!?!? De a merengésből - ami, mint tudjuk az élet megrontója vagy mi - gyorsan térjünk is vissza a valóság egy olyan szeletére, amely mellett érző ember nem mehet el szó nélkül... és most nem csak a SZIGET fesztiválra gondoltam, bár... más felhanggal, de a Sziget mellett sem tudsz elmenni szó nélkül, de erről később

Nos, megtörtént a nagy találkozás, és felfegyverkezve a karszalaggal, elkezdődött a nagy menetelés befelé. AZ élmény szinte leírhatatlan: por, zaj, neveletlen emberek, és olyan kislányok, akikre méltán lehet büszke az édesanyjuk (reméljük egy ilyen tehetség hamarosan elnyeri az őt megillető helyét... a pornószakában )

A megelőző napok megtették hatásukat, mert még egy mocsári disznó is sikongatott volna örömében, és örökbérletet váltana, ha ezt meglátná, ami itt van: a fesztivál jelentős részén az infrastruktúra olyan hiányát lehet észrevenni, amelyet még azt sem tud feledtetni, hogy több a biztonsági erők létszáma, mint a látogatóké... tehát ezt leszámítva sem lehet elmenni amellett szó nélkül, hogy büdös van, a WC-k előtt hosszú sorok, és jártadban-keltedben a szinte odüsszeuszi "utazás" során térdig jársz az eldobott szemétben. DE hogy ne érezzük magunkat kellemetlenül vagy unatkozzunk a lábunk lejárása közepette, az emberi mocsok összetétele hihetetlenül sokrétű.

Nos, a kiérkezésünk örömét egy laza hideg sörrel - "ezt józanul nem lehet elviselni" - celebráltuk, és mintegy nyitottuk meg az estét.
Első utunk egy Karaoke színpadhoz (vagy inkább kínpad) vitt. Védekezhetnék a tudatlanságommal, mely a karaoke műfajjal, mint jelenséggel érintkezik, de sajnos tudtam milyen kulturális bűncselekményre is számíthatok, ha közelebb lépek... és lőn. "Sebaj" - gondoltam. Volt egy fiú és egy kislány (2 a kb. 20 emberből, akiket meghallgattunk) akik nagyon ügyesek, és közönségmozgatók voltak: a srác az Eddától a "Kölyköd voltam"-ot, a hölgykezdemény pedig Pointer Sister-től "I'm So Excited" interpretálta - mondjuk ki bátran- zajos sikerrel!! Ezt még a hallójáratokra a környező sátrakból mért hangos támadás ellenére is ki merem jelenteni: tehát nyugodtan a szívemre merem tenni a kezem, vagy bárki más szívére...

Nos, hamarosan eljött a búcsú pillanata a karaoke sátortól (egy lágy könnycseppet dörzsöltem el meghatottan szeme sarkában...), és irányba fordultunk a Nagyszinpad felé, mint afféle lokálpatrióták (hogy ne csak a inglisül gajdoló danászokat hallgassuk mán), mert a Tankcsapda fellépése volt várható hamarost, ami be is következett időben 18:45-kor.

A koncert elején Lukács László karvezető, a hazai szíveket megdobogtató sorai után ("Most csak magyarul fogok beszélni, annak a pár embernek aki még érti ezt a nyelvet a Szigeten...") belecsaptak a lecsóba.

A nagy régi és élvezetes és slágergyanús új számok után, kaptunk egy kis ráadást is, de ahogy a koncert vége felé közeledtünk (Rock n Roll rugója, Johnny a mocsokban, Ég és Föld) kezdtek feltünedezni a fekete TOOL pólós gyerekek is a sorokban, hogy az elkövetkező és a több mint 3/4 óra múlva kezdődő TOOL koncertre már megfelelő helyről élvezhessék a koncertet.

A koncert 20 perc késéssel 21:50-kor kezdődött, a lábunk már majd leszakadt, mert szinte folyamatosan álltunk akkor már vagy 3 órája. DE amikor felcsendültek a Stinkfist c. szám kezdő taktusai, akkor már nem volt fájdalom, csak elmerültem a TOOL gondolkodásra késztető zenéjében, és ahogy láttam nem csak én voltam "elszállva". Egyfajta meditáció ez a zene, ami elrepít és elgondolkodtat.

Nos, ott tartottam, hogy hallgattam jó pár ezer szerencsés és mégis szerencsétlen sorstársammal egyetemben az ismert számokat. Tegyük hozzá, hogy szerintem egy együttes legjobb "fokmérője" hogy milyen koncertet ad, és hogyan kezeli a közönséget... A TOOL érdekes egy banda: A koncert zseniális, mert fenomenális zenészek "találkoznak" és keltenek életre fantasztikus zenét, és ehhez társul a szuggesztív képi megjelenítés, amely együttesen pozitívan mellbevágó élményt nyújt.
És a - számomra - legmegdöbbentőbb dolgot a végére hagytam: az énekes srác nem a közönség felé, hanem oldalra fordulva kicsit srégen hátulról állva énekel... a vetítés miatt szinte csak a körvonalait látod. Olyan mint egy őrült tv-s prédikátor és egy indián sámán keveréke... valószínűleg nem véletlen a hazugság és álomvilág ilyetén keverése.

Tehát először a pozitívumok: koncert zseniális volt, csodálatos, és a végén csak annyit tudtunk mondani Bélussal lerogyva egy padra, hogy "húú, bazzeg".
A negatívumok jöjjenek, mert sajnos azok is voltak:

A technika miatt késtünk, mert vagy 30 percet szarakodtak vele, és így is elba...ták. A gitár túl éles lett, a dob túl pattogós, az ének pedig halk... vérzett a szívem, hogy nem hallhattam a szövegeket rendesen, így a kedvenc számaimét - Stinkfist, Jambi, Vicarious, Mantra - sem.

Izelítő:

I can help you change

Tired moments into pleasure.

Say the word and we'll be

Well upon our way

Koncert közben elszállt a vetítés-technika is, ezért a számok mondanivalóját kiteljesítő klipeket nélkülöznünk kellett.
Na mindegy nem panaszkodom, mert a TOOL nem nagyon jár Európába, és ha mégis, akkor horribilis összegekért, így én most ingyé nézhettem meg az egyik nagy progresszív rock kedvencemet

MEGÉRTE!

Vlasics György : Szeress halálig

Látom a táncod, nevetésed,
Édes és kedves arcodat
És az ígéret fényesen ragyog
A tüzes szemeidben
A vadságod és szűzi húsod
Fellövünk a mennybe
És aláhull a csillogó hó

Fogd meg a kezem és vezess
A gyönyörök kertjébe
Fogd meg a szívem, és vezess
Az örömök közepébe

Engedj be az elefántcsont-tornyodba
Engedj a falaid mögé, hogy leromboljam
Szoríts magadhoz a fehér karjaidba
Nyugtass meg érintéseddel, újra
Az ujjaid táncolnak a testemen
És keresik a férfi büszkeségét

Kéz a kézben, és hús a húsban
És megyünk a szerelem tüzén át
Lélegzet a lélegzetben, láng a lángban
Égünk míg a nap felgyújtja sugarát

Te vagy a gyertya a sötétemben
Ami világítja az utat az életembe
Egy törött álom üvölt az álmaidban
És rejtőzik az édes mosolyodban
Hadd legyek én, aki kivisz a szabadba
És visszahozza a Szót a szavaidba

Csak én láthatom sebzett szárnyaidat
Mert megsebzett egy szélvihar
És elbújtál mint egy virág a hó alatt
Ne taszítsd el, ki szeretni akar

Szeress a halálig, drágám

QUIMBY Keszthely, Vízkereszt előadás

Keszthely, Keszthelyi Teátrum, Vízkereszt, 2005.

Egy nagy kedvencem következik: a Quimby.

Róluk sok helyen, sok mindent elmondtak már: Napjaink Magyarország egyik legnagyobb alter zenekara, hatalmas figyelem övezi minden megmozdulásukat: Tibi elvonóját és világlátását, valamint érdekes dalszövegeit és festményeit, Szilárd magánéleti szakítását és szólóalbumait (bár az utolsó nem kapott akkora visszhangot, mint érdemelt volna..), a legutóbbi "BEST OF..." albumukat, fellépéseiket, de...

Sokan nem tudják, hogy ők mindezek mellett még színházi darabban is szerepelnek.
Ez a "VÍZKERESZT" című előadás, amelyet sok helyen nézett már végig több ezer ember (jelenleg a Vidám Színpadon és a Keszthelyi Teátrumban látható), de mégsem kapott akkora sajtót... talán épp azért mert zseniális... ennyit a magyar sajtó színvonaláról.
A Quimby végre eljutott oda is, ahová a stílusuk alapján érdemesek voltak a kezdeti szárnycsapások óta, és Brecht lépteinek nyomán repülnek Weimar és a 20-as évek felé :)



A számok listája:
1. Megadom magam
2. Pedofíling
3. Legyen vörös
4. Élet dal
5. Tényleg szerelem
6. Az egyik ember
7. Nyina
8. Kéne egy...
9. Country Joe McDonald
10. Most múlik pontosan
11. Finálé
12. Vallomás

Muchas Graciás, Oceanico!!

Graciás por imagen y links!!!

zene

Na megvolt az első bejegyzés, tehát mehet a többi. Az oldalon zenék lesznek zömmel, és versek saját tollból.

Tehát időről-időre érdemes lesz visszanézned kedves, és nyájas olvasóm, ki megtiszteltél figyelmeddel.

előudvarló

Első mondat mindig a legnehezebb. A kezdet mindig nehéz, és felelősségteljes... hisz az első mondatok, az első pillantás, az első illat alapján identifikáljuk egymást, és - mi tagadás- mi magunkat is.
Szeretünk jó benyomást kelteni, ezért hajlamosak vagyunk hazudni egymásnak, és persze magunknak. Ebben isteniek vagyunk. Hazudunk otthon, a munkahelyen, a barátainknak, és szerelmünknek. Alibit keresünk magunknak, ha félrelépünk, és megbocsátást, ha lebukunk.

ez aztán jó móka, mert amint kimondjuk a hazugságot, vagy a valótlant, egyből életre is hívjuk, és így saját végzetünk is.