A mai eszmefuttatásom mindenkinek szól, és mégis személyre szabott.
Ma, amikor letettem a telefont, és a lantot, elindultam hazafelé. Nem igazán volt kedvem állni a villamoson, inkább elindultam gyalog. Vagy inkább menekültem...
A körúton odalépett hozzám egy kissé szakadt pasi, és elkezdte volna mondani az élettörténetének rövidített verzióját, imigyen: "figyi, testvér...", eddig jutott, én pedig közbevágtam: "nem vagyok a testvéred". Amilyen - nem kissé zaklatott- lelki állapotban voltam, ez még a gyengített reakcióm volt, igazából azért csináltam, mert nem akartam semmilyen interakciót nyitni vele. Magamban azonban azon imádkoztam, hogy szóljon utánam, mert akkor megfordulhatok, és iszonyatosan összeverhetem... nem tette...
Mentem tovább, és még mindig az volt az érzésem, hogy ha felszállok a villamosra, üvölteni fogok. Így inkább "gyalogoltam" tovább...
Észre vettétek, hogy ha van valami gondotok, és el akartok futni (akár szó szerint, akár képletesen szólva), vagy piába akarjátok fojtani, valamit kezdeni akartok magatokkal, vagy azzal ami tépi a szíveteket, akkor tuti hogy nem használ semmi??
Persze ilyenkor jönnek a jóbarátok segítő szavai: "igazad van, ne fojtsd el a könnyeid", vagy "mekkora szemét, szenvedjen ő, ne te", illetve a "felejtsd el, és lépj tovább. foglalkozz magaddal, és ne vele", de ezek persze semmit sem érnek.
Próbálsz felejteni, de ami a kínzásod okozója, az nem múlik. Sőt, mivel foglalkozol vele, egyre erősebb. De te, mint egy fuldokló a mentőövbe, kapaszkodsz az emlékekbe, az érintésekbe, az érzésekbe. A másik persze igazából már nem akar tőled semmit, de te nem akarod elfelejteni, mert félsz, hogy akkor álomnak fog tűnni az egész, és nem akarsz egy ilyen szerelmet vagy bármi más érzést elveszíteni.
Nos, ahogy mentem át a Margit-hídon megláttam egy uszályt, ahogy úszik felfelé nagy komótosan a Dunán. Ahogy közeledett felém, egyre inkább egy poroszkáló cowboynak láttam, ahogy a lován léptet a porfelhőben. Eszembe jutott egy gondolat: Egy uszály port ver a vizes országúton, követi a fényt, át az alagúton.
Talán nekem is ilyen uszálynak kéne lennem, és elúsznom a messzeségbe, és higgyétek el, legszívesebben megtenném, ó, jaj, de megtenném! De képtelen vagyok rá. Már nem szenvedni akarok, hanem boldognak lenni. Mégis képtelen vagyok megtenni. Egy út lenne a szenvedés kertjéből kifelé, és az elvesztett paradicsomban (Milton után szabadon) az istenek italát kortyolva élni. Meg kéne tennem, és szabadon üvölthetnék a boldogságtól... gyáva vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése