Kiss Tibor festmények 2. rész

Tegnap ott hagytam abba, hogy a művészet mit adhat az embernek.
De talán az a gondolat hozza legközelebb a művészet lényegét a valósághoz, hogy: a művészet az alkotó álmait, vágyait, gondolatait önti formába, és ez által készteti a nézőt, hallgatót, élvezőt saját gondolataiba merülésre.

Érdekes, hogy vannak olyan alkotók, akiket a jelenük nem értett meg. Lehetne említeni Van Gogh-ot, vagy Pollock-ot, de a lényeg mindig az, hogy később, amikor kedvelté váltak, akkor valóban megértettük-e a mondanivalójukat, vagy csak divatcikké váltak?! Nagyon nem mindegy.
Bár, hogy ne tűnjek demagógnak, meg kell említenem, hogy a művész az, akinek nem mindegy ez, a rajongónak az érzés számít csupán, hogy megértette (... vagy a médiumok magyarázták el neki az értelmét...) egy művész gondolatait, és részesének érzi magát az alkotásnak.

Én magam, mindig is kerültem, hogy a divatos dolgokat szeressem, vagy használjam, vagy kövessem a divatirányzatokat. Ez az én döntésem, talán abban lehet a hiba, hogy már gyerekként sem szerettem, ha megmondták, hogy mit gondoljak, mit viseljek, mit nézzek, stb.
Nem tudom - ki hogyan van vele - lehet, hogy az önállóság fárasztónak tűnhet, de végül egyedi gondolatokat és tetteket eredményez. Ott követi el a legtöbb alkotó a legnagyobb hibát, hogy kommerszé válik, vagyis behódol a trendnek. Ezáltal szűnik meg az egyénisége.
Ez a hiba - nézetem szerint- nem róható fel egyik kedvencemnek sem, és Kiss Tibinek pedig végképp nem. Tibi talán annyi ideig vált csak kommerszé, amíg a rock 'n' roll élet vagányainak ön-pusztító életét élte. Mindenki szerencséjére felismerte időben, hogy a piával, az ön-utálattal, és a művész-élet szélsőséges vállalásával csak a véghez jut közel, a tökéletes ecsetvonáshoz vagy tökéletes verssorhoz, vagy akár önmagához: soha.
Fontos hozzá tennem, hogy miközben kereste magát, Tibi tökéleteseket alkotott (vagy majdnem tökélyt), de aki már próbálta megfogalmazni magát egy versben, regényben, festményben, fotóban, stb. az tudja, hogy sohasem érzi befejezettnek a "művét". Tökéletesnek meg végképp nem.

Miután kijött az elvonóból, gondolom, nem találta a helyét, csak azt érezte, hogy jó dolog élni. Talán adni akart a világnak valami újat magából. Ezt a megváltozott világképet át akarta nyújtani a vásznon színekkel sikoltva vagy a szövegeiben dalra fakasztani a kabócákat, meg akarta mutatni a változást, a tisztaságot: megújult önmagát.
Jelentem, hogy a jelek szerint sikerült is. Talán mankóvá vált számára az ecset és a zene, de ez csak a mi előnyünk, nekünk akik szeretjük a zenéjét, a szövegeit, az egyedi hangját, és a festményeit.

Örülök, hogy velünk maradt!