Reszkető könnycseppként hintázok az ágon
mint remegő áradat a menekülő virágon.
Eső esett, vihar jött, de álmodom a jobbról,
el kellene rugaszkodnom a jelentől, a mosttól
Mosolygom a szétszaggatott szirmokon
simogató napfény ül a megfeszülő izmokon.
Meghívom a meleget, hogy távozzon a rossz
legyen szép a boldogság, és tünékeny a gonosz.
Mennydörög a folyóvíz és ordító a felhő
mind aki gyermek, egyszerre majd felnő.
Elfogadtam sorsomat és mindent amit hoz
minden amit megad, és mindent mitől megfoszt
Erről szól az ember: veszteség és győzelem
ami tegnap még a mennybe emelt, mára azt elföldelem.
Lételem a küzdelem és minden amit megnyersz
Egyik kézzel simogatsz, a másikkal meg elversz.
Felhők fölé emelem a gondolataim ha szépek
és a föld alá temetem, ha a levegőtől is félek.
Alakítom a testem, hogy szerethessem magam
és a fájó mindennapokkal színezem át a hajam.
Menekülök a városból, hogy egy régiben is féljek
barátok közé bújva sem érzem magamat szépnek.
Talmi boldogság mögé bújva kergetem a mosolyom,
de aztán a rossz döntéseimmel messzire eldobom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése