Ott találtalak az utam szélén:
a karomba futottál.
Egyenesen mentem életem végén,
Te a közepére ugrottál.
A szemedben fájdalommal
mégis édes maradtál.
Angyalként vakon kaszabolva
gyerekként kószáltál.
Bekergeted magad az erdőbe
és a sötét eléd szökken.
Te bátran hajtod magad előre
szíved fától-fáig röppen.
Mint madár, ki eleségre vágyik.
mindig reménnyel.
Felfelé tart, aztán alábucskázik
megtört szívével.
Így a saját hibáid szolgája lettél
és sok vezetőd van.
Te is tudod, hogy miket elkövettél,
attól lettél boldogtalan
Tévedéseink itt vannak velünk
minden szavunkban.
Magunkat okoljuk, verjük mellünk
fájó magányunkban.
Fel nem tett kérdéseink kínoznak:
Mit? Velem? És miért?
De kínjaink autózva csókokat áldoznak
az örök szerelemért.
Elfeledkezem összes bűnömről
amik fogva tartanak.
Véresen búcsúzom a börtöntől
karmai belém markolnak
Húznak, tépnek, majd szétszednek
könnyeimmel mosdatnak.
Itt vannak mind kik velem vétkeznek
s a hibáimmal oktatnak.
Később talán megbánjuk korai bizalmatlanságunk
Most menedéknek látjuk.
A kérdés, hogy a másikkal megnő-e bátorságunk,
hogy a segítő kezét várjuk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése