Az Idő most őrt áll köztem és Közted; fogva tart, akár egy börtönőr. Megakadályozza, hogy lássalak, és azt, hogy közelséged boldogsággal töltsön el. Hiába tudjuk, hogy összetartozunk, és egyek vagyunk, ha a távolság az arcunkba nevet gúnyosan. Az igazi öröm az, ha a közeledben vagyok: mert látlak Téged, az arcomon érzem a leheleted melegét arra a röpke időre. A pillanat örök, de az Idő legyőz mindent: ezt a pillanatot is. Kezei között tartja nemcsak a múltat és a jelent, hanem a vége nincs jövőt is.
Kegyetlen zsarnok ő, akit nem hatnak meg az érvek, könnyek és sérelmek, nem vigasztal és pártol senkit; csak egykedvűen halad a végtelen birodalma felé.
Még akkor is a posztján fog állni, ha Te és én, mi már nem leszünk. Akkor már csak a halhatatlan szerelmünk visszhangjait viszi a szél tova. Gyermekeinkben élünk tovább, miként senki más nem élhet Bennük tovább, csak mi. Te meg én.
Csak ez a becses pillanat létezik. Nem búcsúzunk, élünk.
Szívem benned dobog a Te szíved hangján, ahogy a Te szíved bennem komponál mennyei hangzatot. Egyek vagyunk, és ahogy a gyümölcs zamatában a fának, úgy fog a mi erőnk is gyermekeink tetteiben visszatükröződni.
De a mában, ahol csak a családunk simogató köre létezik, az arcunk összesimul, és a csendes boldogság hangján dúdol a fülünkbe altatódalt. Elcsitulunk egymásba merülve, kizárva a zajos külvilág hangos és monoton kántálását: "Pénz! Pénz! Pénz!"
Búcsút intünk nekik sejtelmes mosollyal. Eltűnnek így a hátunk mögött az értéktelen műsorok, az egymással perlekedő szomszédok, és az irracionálisan működő kirakatvilág.
Csak mi vagyunk. Te, én és a csodák amiket teremtettünk. Mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése