Sokszor csak ültem és néztem arcod ráncait
csak ültem és hallgattam hangod
ahogy keserédes mesét mondott.
Elmesélted hogyan kaptad és vesztetted el láncaid
Sokszor csak ültem és elmerengtem rajtad
ha valaki sokat él miért szenved
attól ami sokan ellene tettek...
és Te mégsem vesztítetted el mosolyodat
Sokszor csak ültem és megkérdeztem Te tőled:
miért nem ütöttél sohasem vissza
miért nem volt az a víz a pohárban tiszta
Miért nem érezted, hogy eleget vettek belőled?
Sokszor csak ültem és megdöbbentett válaszod:
Hogy csak magadtól értél el az életben ennyit
és hogy nem kaptál, de nem is kértél soha semmit
mégis szíved el nem fogyott, mert én voltam a támaszod
Sokszor csak ültem egyedül a sötétben
csak ültem és elmerengtem ezen az egészen,
hogy miért nem éltél magadért sohasem
Szabadon, ahogy akartál: a tűzben elégve merészen
Sokszor csak ültem a cigarettafüstben csendben
Rád gondoltam, kinek az élete továbbél bennem
Ismétlődik minden: a világos a sötéttel
Láncaid is rám rakva pihennek szépen rendben
Sokszor már álltam, ahogy hallgattalak Téged
Megfestettük együtt a múlt és jelen vásznát
a komédia és tragédia színes kavalkádját
Anya és fia, hogy a kör soha ne érjen véget
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése