Vlasics György : Egy hajóút pillanatai

Mivel múlt hét csütörtök óta hajókázom (bár csak ma tudtam meg, hogy tényleg...), leírom az élményeimet.

Nyílt víz... csend és mégis a monoton morajlás keveredik a távolodó szikláknak fejelő víztömeg zenéjével. Távolodik a part, amely hazug nyugalmával sokáig tartott fogva... eddig. Utazom.
Nézem milyen szépek a felhők meg, hogy milyen nyugodt és mégis milyen vad az óceán. Ahogy a hajó orra utat tör magának a tajtékos habok között... büszkén és parancsolóan mutatja az erejét a csepp hullámoknak, amelyek apróságuk ellenére is sziklákat formálnak az idő tenyerében. Milyen csekélynek tűnő a hajó ereje a neki készségesen utat engedő óceánéhoz képest. Nem? A halk vízsivatag duruzsolása szinte beszél hozzám, egész napra ellátva pletykával a benne lakozókról: a rég elmúltakról, a jelenlegiekről és az eljövendőkről.
Az utasok is közlékenyek, akár a víz. Mesélnek életükről, és kérdést kérdésre halmozva egy kém magabiztosságával törnek utat az elrejtett gondolatok és történetek felé; a stewardok roppant udvariasan szinte suhannak a lassan ringatózó hajón, kezük, tálcák és kendőik telivé vagy éppen üressé varázsolják a fedélzetet, asztalokat. Igazi varázslók ők, szakmájuk mesterei.
A gyerekek zajosak, a felnőttek pedig diszkrét suttogásra akarják bírni őket, nem tudván, hogy a rövid közjáték csak felerősíti a kicsikben a vágyat a hangos, és érzelmeiket teljesen kiadó játékra. Az előbb is, a sarokban egy nyugágy mögött egy szőke kislány veszekedett apróbb kistestvérével, és próbálta rábeszélni a lenyugvó Nap vörösét idéző arcú szőke húgát, hogy a játék ami nála van, neki jobban kell. Persze anyjuk háta mögött. A csendet figyelő szellő puhán szökken a fedélzetre mellettük, és kacagásra készteti a papírsárkányát eregető kisfiút, mert eddig nem tudta sárkányparipáját a légbe szöktetni a nehéz földről. De a szél, a pajkos szél hóna alá kapja a kartonhuszárt és maga mellé emeli. Ó, boldog gyerekkor!
Látok párokat, akik boldogan ölelik egymást, és feloldódnak egymás mosolyában. Szinte részegítő a látvány, ahogy fittyet hánynak a konvenciókra és félelmekre - amik még kettőnket is gúzsba kötnek, pedig végtelenek vagyunk - és egymás halk becéző szavait a simogatásaik visszahangozzák. Látok idősebb párokat is őket nézve, akik vagy az enyémhez hasonló csendes mosollyal nézik az ifjabbakat vagy irigykedve mint akik elfelejtették saját boldogságuk.
A szél lágyan lengeti a hölgyek lenge ruháját, a Nap lágyan cirógatja a ruhájuk alól kivillanó bátor fehérséget, amely - akár a Montmartre kacér lányai - minden férfi felé kacsingatnak. A férjek, barátok, vőlegények körbelesnek kalapjuk árnyékába rejtve, mert érdeklődésük vörös márványból faragott szobrot állított a villanásnyi kacérságnak. Én fanyar mosollyal nézem a kirakodó vásárt, és inkább arcom a szélbe és napsütésbe tartom, hunyt szemmel Őt nézem... odaát. Nem kergeti hát a pőre bőr látványa arcomba a vért, ahogy a többi unt férfinak... inkább csak kellemes a gondolat, hogy valaki örül ennek a látványnak is. Én csak Őt látom, és senki mást, mert nemcsak a szívem az Övé, hanem minden gondolatom is.
A távolban még nem látom a végállomás mólóját, és felhőbe szökő városának fehérre meszelt falú házait... mégis tekintetem belefúrom a végtelennek tűnő messzeségbe, ahol vár rám az Angyal, hogy fájdalmasan gyönyörű szerelmünk soha véget nem érő álma ne csak odaát, hanem ezen a világon is éljen.